A karate bevezetése az iskolai oktatásba. Okinava 1901-1940  1. rész

Szerző: tokusho Kategória:

  • Halász J. Attila

Hazánkban pár éve az iskolai kerettanterv része lett a karate oktatása, ami azt jelenti, hogy a testnevelési órák keretén belül a heti öt órából kettőt karate tanulással lehet eltölteni. A karate szülőföldjén, Okinaván mindezt több mint száz évvel ezelőtt megtették, még 1901-ben, amikor is a testnevelési órákon a karate mozgásanyagát kezdték tanítani. Több évvel megelőzve ezzel Japánt, ahol a judo és a kendo csak 1911-ben lett hivatalosan is bevezetve az iskolák oktatási programjába.

 Okinava

A szigetcsoport 1609-től, amikor is a Szatszuma-klán lerohanta, már japán fennhatóság alatt létezett, de azon túl, hogy megkövetelték az éves adófizetést és a szigeten egy állandó szamuráj egység tartózkodott, nem avatkoztak be közvetlenül a hétköznapi életbe. 1879. március 31-én Japán hivatalosan átvette a közigazgatást Okinaván, ami által a szigetet és a hozzá tartozó szigetcsoportot Japánhoz csatolták, azaz prefekturává minősítették. Az utolsó Okinavai uralkodót Sho Tai-t a Shuri palotából Tokióba száműzték. A sziget közigazgatása teljes egészében japán kezekbe került. A király távoztával, az udvar nemesi származású tisztviselői, testőrei egyik napról a másikra megélhetési forrás nélkül maradtak. Csak nagyon kevesen tudtak a sziget új közigazgatásában munkát találni. A királyi családdal néhányan a száműzetést is vállalták és velük maradtak Tokióban egészen Sho Tai 1901-ben bekövetkezett haláláig. Azoknak, akik maradtak és elfogadták az új japán uralmat, nem sok választásuk maradt. Kasztjukhoz méltatlan, megalázó fizikai munkát végezhettek a maguk és családjuk megélhetéséért. Néhányan tanítók lettek a japán igények szerint átszervezett helyi iskolákban, ahol bevezették a japán nyelvoktatást és testnevelési órák keretében a katonai kiképzést. Ugyanakkor megtiltották az okinavai nyelv használatát az iskolák területén. Aki ez ellen vétett szégyentáblát kellett viselnie.

A sziget oktatási rendszere messze alulmaradt a Japánihoz képest, ahol ebben az időszakban a lakosság 41,2% járt iskolában, míg Okinaván csak a lakosság 4,1%-a tanult. Az iskolás kor 7 évesen kezdődött. Az általános iskola hat évfolyamos, a középiskola négy, a főiskola három év, míg az egyetem három-négy évfolyamos volt. Egy 1881-es adat szerint a szigeten egy prefektusi iskola és 118 különböző fajta iskola működött, összesen 148 tanárral és 2144 diákkal.(1)

Az okinavai nemesség ugyanúgy járt, mint a szamuráj kaszt alig egy évtizede Japánban elvesztette jövedelmi forrását. Hozzájuk hasonlóan, többen komoly harcművészeti ismeretekkel is rendelkeztek, a karate avatott mesterei voltak.

1891 februárjában 50 fő okinavai fiatalember jelentkezett a japán hadsereg felhívására katonai szolgálatra. A jelentkezők mindnyájan tudatában voltak, hogy ezzel szigetük becsületét mentik meg, mert a japánok szemében az okinavaiak mindig is csak másodrendű állampolgárok voltak, és mindenhol ennek megfelelően kezelték őket. Az 50 fő önkéntes részt vett egy szigorú alkalmassági vizsgán, mely egy orvosi vizsgálattal zárult. A katonaorvosnak feltűnt, hogy az addigi vizsgákon megfelelt mintegy 10 fő kiválasztott kitűnő fizikai erőben van. Kiderült, hogy legtöbbjük évek óta karatét gyakorol. Két nevet kell megemlítenünk közülük Yabu Kentsut és Hanashiro Chomot, akik mindketten Itosu Anko tanítványai voltak és fontos szerepet fognak játszani még a történetünkben.

Yabu Kentsu (1866-1937) középnemesi családban született Shuriban. Karate tanulmányait Sokon Masumura-nál, a sziget leghíresebb harcművészénél kezdte meg, majd annak halála után lett Itosu mester tanítványa. A karate mellett szaktekintélye a kendónak és a helyi szumó birkózásnak a teguminak. A japán hadseregben a hadnagyi rangig vitte, de a szigeten mindenki csak őrmesternek szólította. Részt vett az első kínai-japán háborúban, ahonnan hősként tért vissza. Később őt bízzák meg az iskolák katonai kiképzésének felügyeletével. 1919-ben az Egyesült Államokba utazik hosszabb időre családjával, hogy meglátogassa kint élő, keresztény hitre áttért fiát. Külföldi tartózkodása alatt az iskolai testnevelést és az ökölvívást vizsgálja Kaliforniában. Az ott élő okinavai közösségnek pedig tegumi versenyeket szervez Fresnoban 1921-ben és 1922-ben. Több éves tartózkodás után 1927-ben hagyja el az Államokat, de mielőtt Okinaván partra szállna, Hawaii szigetén tart még néhány karate bemutatót.

Yabu Kentsu

Hanashiro Chomo (1869-1945) neve talán a legkevésbé ismert nálunk. Élete több ponton is egyezik Yabu Kentsuéval, nem véletlenül voltak nagyon közeli barátságban. Hanashiro is Bushi Matsumuranál kezd el karatézni, majd Itosu mesterhez kerül. A katonaságba barátjával együtt jelentkezik és mindkét kínai-japán háborúból kiveszi részét. Barátjához hasonlóan ugyanúgy hadnagyként szerel le. Hazatérve az első kínai-japán háború után a Tanítóképző Főiskola testnevelő tanára lesz.

  Hanashiro Chomo

Yabu „őrmester” és Hanashiro a sziget meghatározó, köztiszteletben álló karate oktatói lettek. Mesterükkel Itosu Anokal együtt vezetik be 1901 áprilisában a karate nyilvános oktatását a testnevelési órákon, de egyelőre csak, mint “karate gimnasztiká”-t (唐手体操), a tornagyakorlatok kiegészítő elemeként a Shuri-beli Középiskolában (Shuri Jinjo Sho Gakko). Ezzel kapcsolatosan két dologra kell felhívnunk a figyelmet. Az első, hogy a Japán Oktatási Minisztérium állásfoglalása szerint a harcművészeteket nem lehet az iskolák oktatásához alkalmazni. Ezt az álláspontot csak 1911-ben módosították, teret engedve a jiu-jitsu/judo és kendo oktatásának. (2) A másik a bevezetés időzítése, ami egybeesik a száműzött uralkodó Sho Tai halálával. Hogy ennek a kezdési időpontnak van-e bármilyen köze vagy összefüggése ezzel, az nem bizonyítható, de nem is zárható ki teljesen. A kezdeti év időpontját a legtöbb karate mester visszaemlékezéseiben, írásaiban megemlíti, azonban hivatalos dokumentum erről nem maradt fenn, ami a későbbi Világháború rovására is írható. Viszont az ezt követő évről, már van korabeli újságtudósítás. 1902 márciusában egy iskolai ballagás ünnepségén a tanulók nyilvános karate bemutatót tartottak. Ezt követően látványosan megszaporodik a tudósítások száma, köszönhetően annak is, hogy az atlétikai rendezvényeken rendszeresen szerepelnek karate versenyszámok.

Itosu mester már a századfordulón a 70-es éveiben járt, szegényes körülmények közt élt, de továbbra is ingyen és személyre szólóan oktatta a karatét. Mindhárman szembesülnek az új idők új kihívásával, hogy szakítaniuk kell az addigi tanítási hagyománnyal. A hagyományos edzéseken, melyen a közhiedelemmel ellentétben nem voltak titkosak, csak jó családból származó kiválasztott fiatalemberek vehettek részt. Az iskola tanulóival ezt nem tehették meg. Itosu mesternek több évtized alatt alig volt 10-20 tanítványa összesen. Egy nagyobb létszámú 30-40 fős osztály diákjaival más módszer szerint kellett foglalkozni. Yabu mester vezeti be a japán budo, valamint a katonasági kiképzés példájára a felsorakozást, a bemelegítést, az edzés elején és végén a seiza-ban való ülést és a technikák számolását. Az ő érdeme a katá-k (formagyakorlatok) többszöri ismétlése, amihez egyik szállóigévé lett mondása innen a Tanítóképző Főiskolából ered. „Egy katát 10.0000-szer kell elismételni egy évben. Ez azt jelenti, hogy naponta 30-szor kell elgyakorolni.” Kezdetben a hagyományos katák oktatásával próbálkoznak, mint a Naihanchi. Itosu mester ekkor dolgozza ki a kezdők számára az öt Pinan katát. (Ennek volt egy korábbi verziója Channan néven.) Az új „tanuló formagyakorlatokat” talán azért is dolgozta ki, hogy a Tanítóképző (Shihan Gakko) leendő tanítóinak, akik majd az általános iskolában tanítóként és karate oktatóként fognak tevékenykedni, megkönnyítse a dolgát. Hiszen ők 2-3 év gyakorlással nem rendelkeztek még akkora tárgyi ismerettel, amit ez megkövetelt volna. A mester katák némely „veszélyesebb” technikáját is módosítják. Az iskolai edzésekről néhány komolyabb érdeklődő meghívást kap a mesterek otthoni, zártkörű edzéseire, ahol a küzdelmi (kumite) gyakorlatok még fontos szerepet töltenek be. Ezzel létrejön a hagyományos karate és a modern, iskolában tanított változat elkülönülése.

Erről a kezdeti, úttörői időszakról nagyon kevés adat maradt fenn. Miyagi Hisateru neve nem sokat mond ma karatés körökben. 1953-ban kiadott egy karatéval foglalkozó könyvet Karate-do-címmel. Miyagi mester Yabu Kentsu és Itosu Anko tanítványa volt, aki 1916-ban végzett az Okinava Prefektusi Általános Iskolájában. Az alábbi visszaemlékezés erről az időszakról szól.

„Okinaván a karate egyre nagyobb érdeklődést váltott ki, és a középiskolák általános tantervévé vált, a testnevelésre helyezve a hangsúlyt. Minden diáknak körülbelül heti két órát kellett karatét gyakorolnia. A Tanítóképző Főiskola nagy szerepet játszott a karate népszerűsítésében, mivel a diploma megszerzése után a diákokat Okinava különböző területeire küldték. Ott tanítottak karatét az általános iskolákban, valamint a fiú- és lányegyesületekben. A tanárom Yabu szenszei, egy teljes munkaidős katonai oktató volt. Yabu szenszei a katonai oktatásért volt felelős Okinaván. Mindenki ismerte, és ha kimondták a nevét egy síró gyermek előtt az azonnal abbahagyta. Amikor Yabu tanított minket, hadnagyi rangra léptették elő, de az emberek még mindig „Yabu őrmesternek” hívták. Yabu nem a Showa-korszakban befutott, önjelölt őrmesterei közé tartozott. Tagja volt a Narashino oktatói alakulatnak, és a kínai-japán háború alatt a matenrei csatában külön dicséretben részesült bátorságáért. A Komati 13. ezredben mindenki ismerte a nevét. Kiváló katona volt. Rövid távú, tevékeny szolgálatra jelentkeztünk, és Sada ezredes, a Hitobashi Egyetem elnökének testvére irányítása alá kerültünk. Azonnal Yabu szenszei felől érdeklődtünk, aki az okinavai katonai kiképzés vezetője volt. Yabu szenszei neve egy Ryukyu-i jazz dalban is szerepelt, és bár mi északon, a Sangaku-hegységben születtünk, gyerekként ismertük „Yabu, az őrmester” nevét. Yabu szenszeit akkor láttam először, amikor elkezdtem az iskolát fonott hátizsákommal, körülbelül 150 kilométerre az otthonomtól. Óriási termettel és szúrós tekintettel rendelkezett, gondolkodása előrelátó és világos volt. Yabu szenszei ezeknek az elemeknek a legjobbjait egyesítette, és mi, diákok azt reméltük, hogy olyanok leszünk, mint ő. Yabu szenszei a karatét Itosu szenszeitől tanulta, amellett, hogy gyerekkorában más tanároktól is tanult. Amikor diákok voltunk, ha egy tanár beteg volt vagy hiányzott az iskolából, a rendes tananyag nagy részét végtelen katonai kiképzés váltotta fel. Utáltuk a puskákat kezelni. Yabu szenszei megérezte ezt, és végül sikerült meggyőznünk, hogy tanítson inkább karatét. Négy-öt fős csoportokra osztottak minket, és szabadon gyakorolhattuk a karatét. Yabu szenszei ezután odajött, és kijavította a hibáinkat. Természetesen a diákok ezt sokkal jobban élvezték, mint a puskával való gyakorlást. Valójában a legtöbb diák úgy érezte, hogy a karate képzés sokkal hasznosabb lenne számára a jövőben, mint a katonai képzés, és szinte mindenki élvezte a gyakorlatokat. Emlékszem, hogy a diákok hetente kétszer kimentek az iskola udvarára, és karatét tanultak, amit Itosu szenszei tanított nekik. Ha nem tévedek, Yabu szenszei is tanított minket. Itosu szenszei egyénileg javította ki a hibáinkat, és mi minden erőfeszítésünket és koncentrációnkat beleadtuk, amikor abban az egy órában tanítottak bennünket. Őszintén úgy éreztem, hogy Yabu szenszei inkább karate tanár, mint katonai gyakorlat oktató. (3)

Yamauchi Seihin (1890–1986) az okinavai klasszikus zene tudósa volt. Gyermekként karatét is tanult Itosu Anko-nál.

„Amikor beléptem az okinavai középiskolába, a karate a kendo és a judo mellett a rendszeres harcművészeti programba került. (…) Itosu szenszeit a középiskola “karate tanáraként” fogadták. Abban az időben a középiskola volt Okinava legmagasabb iskolai intézménye, és nagy megtiszteltetés volt ott tanárnak lenni. Felemelő látvány volt látni az ősz hajú szenszei-t (Itosu), aki pamut hakamát és getát (japán fapapucs) viselt, ahogy Ishimine-től egészen a külvárosig ballagott.” (4)

 Gima Shinkin, Yabu Kentsu tanítványa az Okinavai Prefektusi Általános Iskolában tanult és a következőképpen emlékszik vissza a Naihanchi kata tanítására:

„Egyébként a karate edzésem az Általános Iskolában csak Naihanchiról szólt. Yabu szenszei alapvető tanítási filozófiája az volt, hogy a karate a Naihanchival kezdődik és végződik. Az állás szélességét (Naihanchi) úgy határozták meg, mint “egy láb és egy ököl hosszúsága “. (5)

 Tokuda Antei (1884-1979) visszaemlékezése, aki szintén itt tanult.

„Iskolámhoz sok emlék fűződik, de elsősorban a mozgással kapcsolatosakat említeném meg. A karate, judo, szumó stb. az iskolás koromban jelentek meg először. A karatét kezdetben Hanashiro és Yabu tanárok és körülbelül 20 másik önkéntes diák gyakorolta az Okinavai Bank épületében, a Nemzeti Akadémia egykori helyszínén (Kokugaku), Shuri Tōnokurában, ahol az alapokat és a Naihanchit gyakoroltuk. Időnként elmentem a tiszteletreméltó Higaonna otthonába Nahába gyakorolni a Sanchint. Később a tiszteletreméltó Itosut üdvözölték az iskolában (mint karate oktatót), és tőle kaptunk oktatást. Emellett torna közben tanították a karatét, és megszületett az úgynevezett karate torna”. (6)

A középiskolában a karatét a Meiji-korszaktól a Shōwa-korszakig (1926-ig) gyakorolták. A 2. kínai-japán háború (1937-1945) kezdete után azonban a karatéval csak a rendőrség foglalkozott, és mielőtt bárki is észrevette volna, a karate eltűnt az iskolai testnevelésből. Ennek az lehet az oka, hogy a testnevelést a katonai kiképzés váltotta fel.” (7)

Tōma Jūgō (1895-1971) bíró és politikus, 1908 és 1913 között a Shuri Középiskola diákja volt négy tanéven keresztül.

„Itosu Ankō haorit és hakamát viselve, mindenkit lenyűgöző módon, lóval járt az Általános iskolába. Mint egy tisztességes ember, aki valóban éli a karatét, nagy karikalábainak sajátos lábmunkájával feszített. Élete során a tiszteletreméltó öreg Itosuban maradt valami a régi szamurájból, stílusa és megjelenése pedig máig legendák tárgya.

Abban az időben a tiszteletreméltó öreg Itosu javaslatára az Okinavai Általános Iskola udvarán évente karate tornát rendeztek. Az elemi iskolás diákok részvétele mellett Okinava egész területéről érkező karatésokat és az Okinavai Középiskola diákjait is meghívták, hogy bemutassák a harcművészetüket, mintha a karate kincsestárát mutatnák be.

Itosu Ankō mellett Yabu Kentsū (1866-1937) és Tokuda Anbun (1886-1945) voltak karate oktatók az elemi iskolában. Az Első középiskolában Hanashiro Chōmo (1869-1945) és Tokuda Anbun volt. A Második középiskolában Kyoda Jūhatsu (1887-1968), a Kereskedelmi Iskolában és a Rendőrségnél Miyagi Chōjun (1888-1953) szolgált főállású karate előadóként és tartott oktatást.

Nagamine Shosin visszaemlékezései szerint a tanítóként dolgozó Funakoshi Gichin is tanította a Naihanchit és a Pinan katákat abban az időben:

„Amikor a Tomar-i Általános Iskola harmadik osztályába jártam, a Naha-i Általános Iskolák közös atlétikai találkozóját tartották az Onoyama Parkban. Abban az időben Gichin szensei a Tomar-i Általános Iskolában tanított, nekünk a harmadik és felsőbb osztályosoknak pedig a Naihanchit és a Pinan katákat tanította, és körülbelül 200 emberrel egy csoportos előadást mutattak be, amire úgy emlékszem, hogy mintha csak tegnap lett volna.” (8)

A karate testnevelő hatása a japán oktatási felügyelő Ogawa Shintaro tetszését is elnyeri, akinek Funakoshi Gichin saját tanítványaival tart bemutatót. 1904-ben a Középiskolában egy kutatócsoport alakul Karate Kutató Közösség néven, melynek egyik célja a karate nevelő hatásának tanulmányozása volt. A kutatócsoportnak a sziget minden nevesebb oktatója tagja lett: Itosu Ankho, Yabu Kentsu, Hanashiro Chomo, Asato Ankho, valamint Higaonna Kanryo, később Funakoshi Gichin és Toyama Kanken. Ebben az évben az Oktatási minisztérium engedélyével Okinava minden iskolájában immár hivatalosan is a testnevelési órák oktatási anyaga a karate.

Hanshiro Chomo 1905 augusztusában a középiskolai oktatás számára egy kézikönyvet jelentet meg az akkoriban népszerű katonai kézikönyvek (heishiki taisō) mintájára Karate Kumite  空手組手 címmel. A címben szereplő karate szó első alkalommal itt jelenik meg az üres kéz, azaz fegyvertelen kéz értelmében. A könyvnek sajnos csak az első oldala maradt meg, a tartalomjegyzék. Ebből kiderül, hogy tulajdonképpen páros gyakorlatok leírását tartalmazhatta, a mai yakusoku vagy sanbon kumite páros gyakorlatok elődjét. (9)

A következő jelentős évszám 1908. Itosu mester ebben az évben egy hivatalos levelet fogalmaz meg a Japán Oktatási Minisztérium számára, mely a karate történetének egyik legfontosabb dokumentumává vált.(10) Ennek részletesebb bemutatására egy külön írást szentelünk. Itt most csak annyit jegyeznénk meg, hogy ezzel az írással születik meg a modern karate. Bizonyos értelemben ez a modern karate „keresztlevele”. Itosu mester a bevezetőben szakít a karate a Buddhizmushoz és a Konfucianizmushoz fűződő kapcsolatával. Hogy mi vezette erre azt a korszak néhány történelmi eseményének vonatkozása segíthet fényt deríteni. A Meiji reformáció egyik fő célkitűzése volt szakítani mindazzal, ami nem japán eredetű. Így a buddhizmus minden ágazata nemkívánatos elemé vált. Részben a császár egyik személyes tanácsadójának Yamaoka Tessunak is köszönhető, hogy ez az üldöztetés az évek során mérséklődött. Másrészt még elevenen élt a nemrégiben elfojtott bokszerlázadás emléke, melyben a kínai ellenállás a harcművészetet összevonta a vallásos miszticizmussal. Elhitette harcosaival, hogy speciális gyakorlatok elvégzése révén nem fog rajtuk a puskagolyó. Mindezek következtében nem vetett volna jó fényt a karate iskolai oktatásának elfogadtatására, ha bármiféle gyanú felmerül annak a buddhizmussal való kapcsolatáról. Ez ma nálunk sem történne másképp.

Hivatkozások:

  1. https://ameblo.jp/motoburyu/entry-12696004464.html
  2. Karate Gymnastics: ameblo.jp/motoburyu/entry-12698994937.html
  3. Idézet: https://martialartstoronto.ca/memoirs-of-a-karate-man/ Angol nyelvre fordította Mario McKenna.
  4. Itosu Ankō in the Ishimine Period https://ameblo.jp/motoburyu/entry-12757035678.html
  5. https://ameblo.jp/motoburyu/entry-12739614670.html
  6. 6. https://ameblo.jp/motoburyu/entry-12698994937.html
  7. Tōma Jūgō – Karate as a Physical Education Subject in Secondary School. https://ryukyu-bugei.com/?p=8553
  8. https://ryukyu-bugei.com/?p=9174
  9. In: Karate-dō Taikan, szerző Nakasone Genwa 1938
  10. https://onedropzen.hu/karate/2020/04/01/a-karate-torteneti-dokumentumai-2-0/
  11. . A kép a Hawai Karate Muzeum tulajdona.

0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük