Interjú Shihan Dr. Czégeni Árpád Attilával

A  karate magyar úttörői           1.0

Interjú Dr. Czégeni Árpád Attila Shihannal 

1. rész                                                                              A Kolozsvári évek

A jelen interjú egy olyan interjú sorozat első része, amely a magyar karate – vagy kicsit tágabban értelmezve-, a keleti harcművészetek magyarországi történetéhez kíván adatokat, érdekességeket feltárni, hozzáadni, azon  úttörő mesterek  szempontjából, akik  a 60-, 70-, 80-as években aktívan hozzájárultak a keleti harcművészetek hazai elterjesztésében.

Dr. Czégeni Árpád Attila Shihannal készített interjú több szempontból is érdekes lehet.  Az első rész az Erdélyi karate történetére világít rá, egy olyan korszakot is bemutatva, amely  időben nincs is annyira távol, mégis elképzelhetetlen a mai fiatalabb generáció számára. Képet kaphatunk arról, hogyan is működtek a dolgok a 70-, 80-as évek Ceausescu  diktatúrájában, Romániában. A második részben pedig egy kis ismertetőt hallhatunk a talán egyetlen, magyar  mester által kidolgozott karate stílusról, amelyet a Japán Dai Nippon Seibukan Kai  is elismert, a Sendo-ryu Karate-do-ról.

2019 nyarán látogattam meg a Shihant Zalaegerszegi otthonában. Az ott töltött 2-3 óra alatt rengeteg információ, érdekes anekdota hangzott el, amelynek csak kis része nem került az írott szövegváltozatba. A beszélgetés szövegét igyekeztem az eredeti, szóbeli közléshez ragaszkodva visszaadni, és nem módosítani rajta az írott változat követelményeinek megfelelve, mert így jobban visszaköszön a Shihan hamisíthatatlan erdélyi humora.

                                                       ————-

– Tisztelt Shihan, hogyan is kezdődött a karatéval való megismerkedése?

1966-ban végeztem az egyetemen, ezzel párhuzamosan a Stiinta csapatában vízilabdáztam 1956-tól 67-ig. Az egyetem elvégzése után a Metalu Rosu vállalatnál kaptam mérnöki állást és ott alakítottunk ki egy csapatot, amellyel rá egy évre megnyertük a bajnokságot. Hat évig játszottam a Metalu Rosu vízilabdacsapatában. Közben a CSM Metalu Rosu megszűnő félben volt és a játékosok egy része abbahagyta. Én visszajöttem a Stiintához, melyet közben már Politechnika névre változtattak, és még ott játszottam egészen a 80-as évekig. Na most, a Metalu Rosuban, ahol dolgoztam, volt egy kollégám, Crivei Juliunak hívják. Az utolsó periódusban ő volt a Politechnikán a matematika tanszék vezető professzora, egy értelmes srác.   Az ő öccse, amikor érettségizett, az  osztálytársai között volt egy csomó olyan, akinek a szülei pártvezérek voltak, ezek mindig külföldre mentek. Őneki a kérvényét, mivel az apjuk a Herbákban dolgozott, mint munkás vagy technikus, nem tudom, de mindig visszautasították. Erre fogta magát és írt egy levelet Ceausescunak, és amikor Ceausescu látogatóba jött, egy óvatlan pillanatban kiugrott a rendőrök között a kocsihoz és odaadta neki. Általában az ilyen eseteket Ceausescu elolvasta és személyesen intézkedett. Két hónapon belül engedélyt kapott, hogy felvételizzen egy belgiumi közgazdasági egyetemre, és többet nem jött haza. De nem ez volt a lényeg, hanem a bátyjának küldött egy könyvet, amit egy francia mester Plee írt. (Erdélyben mi el voltunk zárva  teljesen a szakirodalomtól.) A címe “Karate by pictures” és ezt a könyvet elküldte a bátyjának 1968-ban.

A bátyjával, mi elkezdtünk karatézni a könyv alapján. Jobb lábad ide, bal lábad oda stb., kezdetlegesen, és ez ment vagy 2 évig, amikor egy nálam 10 évvel idősebb ismert vízilabdázó, síző és rögbiző sportember, akit Gebefügi Andrásnak hívtak, s még a vízilabdából ismertem, amikor meghallotta a karatét, akkor hozzánk csatlakozott, meg még valaki. Így már négyesben nyomtuk az edzéseket.

Közben a pszichológián egy algériai srác, akit Bahamir Idirnek hívnak, Iasiból átjött Kolozsvárra, mert itt akart doktorálni. Az öreg Zengőnél doktorált. Ez a srác, akkor már 2 danos JKA mester volt, és amikor meghallotta, hogy van itt egy csoport, akik karatéznak, megismerkedtünk. Kibéreltük Kolozsváron a Béke téren egy tornatermet és vagy 60-70 fővel elkezdtük az edzéseket, amiket ő vezetett. Nagyon jó karatés volt, jól mozgott, és nagyon szimpatikus, rendes srác volt. Aztán megnősült. Egy Alsó-Temesi magyar lányt vett el feleségül. Miután megnősült, következő évben ledoktorált, és hazament. Minket 1 danig ő vitt el, nála vizsgáztunk. Algériában, Blidában  az Ipari Egyetemen ipari pszichológiát tanított.

Felesége a képzőművészetit végezte el és kiállításokat tartott. Egy alkalommal egy ausztrál diplomata is eljött a kiállítására, akinek az nagyon tetszett és vett képeket. Megkérdezte, hogy itt Algériában, ahol minden homok (elől homok, hátul homok, mindenütt csak teve nyomok),mit fognak kezdeni, miért nem jönnek ki inkább Ausztráliába. Erre ők úgy döntöttek, hogy kimennek Sydneybe, ahol ő egy ipari céget alapított. Vele még most is kéthetente tartom a kapcsolatot. (Bahamid Idir Shihan Ausztráliában él. A karate gyakorlását 1966-ban kezdte el, 1. dan fokozatra 1971-ben vizsgázott. Jelenleg 5. dan Shotokan, 5. dan Kyokushin, 1.dan Kobudo fokozattal rendelkezik.)

Bahamid Idir

Távozása után a csapat vezetését én vettem át, és irányítottam egészen 82-ig. Addig meg lehetett oldani a termet egy üveg whiskyvel is, és jól ment minden. 1982-ben Marin Dragnea az akkori román  sportminiszter betiltotta a karatét. És akkor minden szinten megszűnt a karate. Ez volt az egyik legjobb lökés, ami a karate minőségét megjavította.

A feleségem a Brassaiban (iskolában) volt testnevelés tanárnő. A Metalu Rosu vállalat patronálta a Brassait. Amikor kellett valami, én elintéztem; hogy például 3 festő kiment, kifestették a tornatermet, és ezért ott nekünk mindig volt helyünk. Télen pedig a Szent János kút fölött volt egy tisztás, ott tartottuk a hóban az edzéseket.

Nekem volt egy ilyen mániám, hogy hülye gyerekkel nem szerettem foglalkozni, csak jó tanulókat fogadtam, olyanokat, akik megbízhatóak, nem beszélnek róla, és jó jegyeik vannak. Megnéztem az ellenőrzőt és húztam egy vonalat. Innentől kezdve, ha 8.-nál gyengébb jegyet kaptak, akkor befejezték a karatét. Ezt minden héten be kellett mutatniuk. Egy nagyon jó gárda volt ez, mindannak ellenére, hogy gyakran feljelentettek. Ilyenkor megjelent egy szekurista (román titkosrendőr), aki meg akarta nézni az edzést. Amikor beléptünk a terembe mondtam, hogy kuzushi (fogáskeresés a judoban), ebből tudta mindenki, hogy akkor judo edzés van.

A legjobb esemény az volt, hogy volt egy szőnyeg a Brassaiba, amit gondolom 1848-ban még Kossuth Lajos adományozott az iskolának és jó gyenge állapotban volt, de  legalább egy évszázad pora összegyűlt benne . Azt mindig betettük a terem közepébe, egyikük leguggolt  s tigrisugrást végett rajta mindenki. A rendőr ott egy ideig bóbiskolt, majd jött és mondta, mérnök úr, menjünk és írjuk meg a jegyzőkönyvet. Következő alkalommal megint feljelentettek, szinte minden  két hónapban. Ekkor mennem kellett a Szekura, ahol írásba adtam egy nyilatkozatot, hogy én judót tanítok. Aztán egy idő után már judo helyett turisztikai tájékozódást, mert nem karate giben voltunk, hanem csak  gatyában, de a társaság nagyon fegyelmezett, színvonalas volt.

– Jellemzően magyarok voltak többségben az edzéseken?

Nem, vegyesen. Románok is voltak, de le a kalappal előttük. Közülük már senki nincsen Romániában. Kanadából, Vencouverből, Fokföldről írnak Skype-on, hogy mi van velük. Általában júliusban szoktam tartani az edzőtábort Kolozsváron, amin olykor ők is megjelennek. Az a helyzet, hogy ez a gárda, mindennek megfelelt, értelmesek, fegyelmezettek voltak , és jól dolgoztak.

Közben beindult a karate Magyarországon. Ugyanis Antal János egy Brüsszelben élő, volt idegenlégiós, megismerkedett Satoshi Miyazakival, aki JKA instruktor volt. Magyarországon ő irányította az edzéseket. Az Aradon élő egyik karatéka, akit Hajas Gábornak hívtak, kapcsolatot tartott fent a magyarokkal, és 2 napra át-át hozott  egy edzőt táboroztatni. Akkor kint a focipályán vagy egy tornateremben zajlottak az edzések,  így nem tudták felmérni, hogy hol vagyunk.

– Egy ilyenen jómagam is részt vettem 86 vagy 87-ben, egy Budai nevű mester edzőtáborában Váradon.

Igen, Budai vízilabdázó volt. Hol Budai jött, hol Hardi Robi. A magyar edzőkkel Hajas jó kapcsolatban volt. Ő átjött és náluk vizsgázott le. Talán 1986-ban áthozta 3 napra Satoshi Miyazakit, és összeszedte az összes erdélyi – ,mert leginkább erdélyiek voltak – karate edzőt, és tartott egy 3 napos edzőtábort, amelynek a végén vizsga volt. Ezt a vizsgát a JKA (Japan Karate Association) elismerte.

A vizsgákat, amit addig tettünk, mint például én az Algériai Karate Szövetségtől, azt a japánok nem ismerték el. Egyiket sem. Itt most vagy 35-en voltunk csak fekete övesek. Sokan voltunk. Én Kolozsvárról vittem az edzőtáborba magammal vagy 40 embert. Abból én vizsgáztam egyedül, mert az alacsonyabb fokozatokkal Miyazaki nem foglalkozott, ők külön vizsgáztak. Kihon volt, kata, és utána ezt a 35 embert párokba rakta kumitézni, fele kiesett. Megint párokba rakta, fele kiesett. Ippon kumite volt, egy ipponig. Kontroll, alma a fa alatt. A végére egy Popovics nevezetű temesvári sváb gyerek maradt, ő benne volt a szervezésbe, valamint Váradról egy Misu Hanga nevezetű profi judós, aki kiemelt versenyző volt a Crisu színeiben, de mellette karatézott, még egy valaki, és én. Négyen maradtunk az elődöntőben. Én az ellenfelemet megvertem, és a döntőben Hangával küzdöttem, aki nagyon ügyes volt. Mint már említettem, ő vagy 30 éve judozott. Nem is vártam, hogy próbáljon egy ashi-barait. Egy oi-tsukival  úgy mellbe vertem, hogy kiment a teremből. Ippon, és ezzel megnyertem az egészet. Ezek közül 3 megkaptuk az 1 dant a JKA-től, Hanga, Popovics  és én. Ezt már mindenhol elismerték. Már úgy értem, ahol el volt ismerve a karate. Romániában úgy volt elismerve a karate, hogy sehogy, hivatalosan.

Ellenben nem hivatalosan, egy Marinescu nevű edző tartott edzéseket Ceausescu egyik fiának, Nicusornak, akinek egy fekete övet is adott. Ez a Florentin Marinescu a Steaua focicsapatának a fizikai felkészülésért volt felelős. A 80-as évek közepén a Steaua csapat a Világkupa döntőjébe jutott be, úgy hogy végigvert mindenkit. A döntőben az Ajax Amsterdammal küzdött Tokióban. Döntetlen volt a meccs és tizenegyesekkel a Steaua győzött. De nem ez volt az érdekes. Mindenki tudja, hogy a sportsérülések statisztikájában  vezet a labdarúgás, a második a sízés, harmadik talán a kézilabda, és utána jönnek a többiek. A labdarúgásban nagyon sok a sérülés. Na most a Steauanak ez a csapata, aki Bukarestből elindult a kupán, az a tizenegy játszott Tokióban is a döntőben. Egyik sem volt lesérülve. Ezt annak köszönhették, hogy a Florentin Marinescu ütközni, esni, keményen megtanította őket, hogy így ezek nem voltak sérülékenyek. Ez egy érdekes dolog.

Ezzel a belső társasággal jártunk állandóan edzőtáborokba, melyeket nem törvényesen rendeztek. Egyszer itt volt, máskor ott, erdőben, Váradon,  Aradon, Temesváron, és egyszer voltam még Bukarestben is, sőt Brassóban. Brassóban volt 3 román karatéka. Egyikük volt Dan Stuparu, Sacele Popescu Adrian a többiek nevére már sajnos nem emlékszem. Ők is rendeztek edzőtáborokat. Továbbképzésre küldtek ki Brassóba, és ez nekem pont kapóra jött, mert délelőtt letudtam az előadásokat, délután pedig velük együtt edzettünk. Dan Stuparu volt a dél Romániai felelős, Bukarestbe szervezett edzőtáborokat például.

Kolozsváron a feljelentések állandóan mentek. Egy magyar judo edző barátom egyik tanítványa, szeretett volna átigazolni hozzám, és egyik alkalommal eljött az apjával egy edzésre, akiről később kiderült, hogy Szekuritate ezredes. Mondta, hogy a fia szeretne jönni hozzám karatézni. Válaszoltam, hogy én sajnos nem tanítok karatét, csak judót. Erre azt mondta, nem baj, a fia azt a judót szeretné tanulni, amit én tanítok. Ezzel megértettük egymást. Ekkor mondta meg, hogy ő ezredes. Az pont jó, gondoltam. Rá egy évre egyik kislány tanítványomat a német tanárnője megbuktatta. Ennek a tanárnőnek egy szekus udvarolt, aki a diáktevékenységekért felelt. Ennek a szekusnak semmi dolga nem volt, egész nap csak a Kroko kávézóban üldögélt. Megijesztették a kislányt, hogy mondja el, hogy ő tényleg karatézik? Végül csak elmondta, amiért engem behívattak a Párt irodába. (Nem voltam párttag, mert még a 6 hónapos katonaságom alatt, amíg még kijártam a Steauaba vízilabda edzésekre, kirúgtak a KISZ-ből, mert a katonai titkosszolgálat elolvasta a feleségemnek írt leveleimet, amelyben megírtam, hogy az tanít minket kémiára, aki nem tudja a víz kémiai képletét sem, meg ilyen dolgokat, ami nem állította éppen  dicsfénybe a román katonaságot. Amikor hazajöttem itt már nyilvántartottak. Csak úgy kaptam útlevelet, hogy a vízilabda csapattal kollektív útlevéllel mentem. A Párt irodába ez a Szekuritátés tiszt is ott volt, aki mondta, hogy ő tudja, hogy én karate edzéseket vezetek. Annyit válaszoltam, hogy ezt mindenki tudja, de mindenki rosszul tudja. Az igazság az, hogy én judo edzéseket tartok. Neki munkaköri kötelessége, hogy kivizsgálja az ügyet. Utána azonnal felkerestem a felettesét, az ezredest, és elmondtam neki, hogy mi van. Annyit mondott; ne aggódjak, tartsam zárva az ajtót az edzések alatt. Nemsokára megtudtam, hogy az emberemet eltették egy isten háta mögötti helyre Arad és Várad közé egy kis településre, ahol 10 kilométeres körben csak egy vakondtúrás volt. Azt az embert, aki egész nap csak a kávézóban üldögélt. Kapta az áthelyezési parancsot, a fiókjából pedig eközben eltűnt a lánynak a nyilatkozata, ezzel lezárult a nyomozási ügy. Ezek után tudtam, hogy oda kell figyelni, mert ezt még megoldottam, de kezd már túl sok lenni. Az edzések tovább folytak. Nagyon jó barátságban voltam a kolozsvári magyar konzullal, aki atléta volt, s aki meggyőzte a feleségemet, hogy költözzünk át Magyarországra, mert én nem akartam menni. Az esemény után viszont átgondoltam a dolgot: ez nem is annyira rossz ötlet. Állásajánlatot is kaptam egy Hajdúszováti Műanyag gyárból, úgyhogy családostól eldöntöttük, hogy kimegyünk.

A vonaton felszállt a fülkénkbe egy idegen férfi, aki egyfolytában szidta a Ceausescu rendszert. Senki nem beszélt vele csak én. Megkérdeztem, de magának honnan vannak ezek az információi? Ezek hazugságok. Maga el tudja képzelni, hogy egy olyan országot, mint amit Ceausescu elvtárs vezet, ott ne legyen rend, fegyelem, igazság? Ahol Elena Ceausecu a Tudományok Doktora ez lehetetlen. A pali csak nyomta, aztán a határnál gondolt egyet és lelépett. Valószínűleg be volt építve, várta hátha valamit nyilatkozunk és leszállíthatnak bennünket a vonatról.

Az ígért munkahely nem jött össze, és így kerültem Zalaegerszegre, ahol egy radiológiai laboratóriumnak lettem a vezetője.

Folytatása következik…