– interjú Réti István Budo Karate-do gyakorlóval

 

Tiszaszentimrei Réti István, a hazai karate élet egyik ikonikus „öregje”, aki ma is korát meghazudtoló aktívitással gyakorol és tanít. Nevét többnyire a Wado-ryu karate irányzat hazai meghonosítása kapcsán ismerik. Beszélgetésünk során azonban kiderül, hogy ebben az esetben ennél egy kicsit többről is szó van. Mesél japán mesteréről, a 70-es, 80-as évek hazai karate hőskorszakáról, valamint az életében lényeges szerepet betöltő zen-meditációról. Mindezt egy nagyon színes, csak rá jellemző, energiával telt, őszinte zen-stílusban, ”ami a szívén az a száján”. Ré mester a karate művelése mellett a zen szoto irányzatának világi szerzetese Daiku néven.

Az interjú 2023 januárjában készült. A szöveges változat átiratában igyekeztem hűen megtartani a Ré mesterre, jellemző szóhasználatot, beszédstílust és csak ott változtatni, ahol szükségesnek véltem.

 

Japánról és a karate hazai kezdetéről

– Hogyan kerültél kapcsolatba a karatéval?

1972 Budapest. Szálloda, étterem. Csodálatos élet. Fantasztikus könyvtár. Könyvtár imádat.  A Múzeummal szemben csodálatos antikváriumok. Bemegyek és találtam három, ilyen 800 oldalas kötetet egybekötve, a Kelet-ázsiai harci művészetek, a művészetek, a sport leírását és azon belül karate, judo, jutsu, minden benne volt ebben a könyvben. Elolvastam és beleörültem. Hát ugye kicsi vagyok, jó párszor azért verekedtem és ezekben a verekedésben azért néhányszor jól el is vertek.

Véletlen vagy nem, vagy az istenek rendelték, tényleg, egy-két hétre rá egy gyönyörű film a tévében. Egy japán karate mesterről, aki ilyen kis töpörtyű volt, mint én és szó szerint szaggatta szét az acélt, a követ, a sziklát, a fát, egyszóval mindent. Gyönyörű mozgásokat csinált. Mondtam magamnak, nekem ezt csinálni kell. A vendéglátásban nagyon sikeres voltam. Érmeket nyertem. Nemzetközi versenyekre mentem és akkor Brüsszelből elhoztam, két aranyat, egy ezüstöt és egy bronzot. Azt mondták, hogy Réti elvtárs választhat, Németország, Hollandia vagy Japán. Én mondtam, hogy már Japánt kinéztem, oda akarok menni. És aztán tűzz Japán.

Megérkeztem este, reggel már kerestem a dojot (edzőtermet), hova tudok menni. Hét vagy nyolc dojoból elküldtek. Gaijinként (külföldi v. kívülálló) mocskos, nagyon fasiszta módon zavartak el, hogy az valami őrület. Akkor aztán a követséget hívtam fel. Én előtte már évtizedekig dolgoztam a Parlamentben, dolgoztam az Országházban, dolgoztam miniszterekkel és a nagyköveteket is ismertem. Megkérdeztem a nagykövetet, hogy nem tudsz valakit, aki elfogad tanítványnak egy fehér embert és mondták egyetlen egy ilyen ember van Japánban, úgy hívják, hogy Sadaharu Fujimoto. Odamentem, de onnan is hétszer küldtek el. Hétszer mentem oda és mind a hétszer elküldtek.  Szloboda Sándorral egy nagyon jó testi-lelki barátommal jártunk oda a karate iskolába és hétszer küldtek el bennünket.  A hetedik alkalom után fogadott először, akkor láttuk csak még meg a mestert, Sadaharu Fujimotot. Addig csak egy-egy tanítvánnyal beszéltünk. Azt mondták, hogy menjünk haza, majd telefonálnak és majd akkor jöhetünk, de mi tudtuk ezt már, olvastunk azért Japánról és a nagykövet is mondta, hogy ez egy próbatétel lesz. Majd leültetnek, meg elküldenek, meg mindent fognak mondani, de ne adjátok fel, mert csak akkor fognak fogadni. Úgyhogy így fogadtak.

Így kezdődött 1973. június 23-án 16:30 perckor volt az első gyakorlás, az még így gatyába. A mester nagyon gyorsan számolt és én nem tudtam követni. Egy rohadt nagyot vágott rám. Tizenöt perc múlva elájultam. Szloboda mesélte, hogy a mester kihúzott a nyakamnál fogva a kertbe, lelocsolt a slaggal és visszahúzott, majd mondta, hogy tovább. És csak számolt. Egy félév múlva mondta el, hogy ha akkor nem ugrálok tovább, elküldött volna bennünket. Így kezdődött, így kerültünk be Sadaharu Fujimoto Honbu Dojojába.

Akkor még nem tudtam, hogy a világ egyik legjobb iskolájába kerültünk. Egy-két hónap múlva tudtuk meg, hogy az egyik legkeményebb, legérdekesebb és a legjobban elismert mester iskolájába kerültünk be Tokióban. Most is megvan a dojo, a fia, aki most egy 8 danos nagymester, a válogatott kerete edzője és az erkölcsi bizottság elnöke. Fenntartotta az öreg dojot is, ami most már lassan 70 éves lesz.

– Fujimoto akkoriban Shito-ryu stílust gyakorolt?

Ő már nem volt stílusfüggő. Amikor az okinawai egyetemen tanult Hiroshi Kinjo-nál még vallotta a Shito-t. A shito-ryu szó most is benne van az iskola diplomájában. 1973-ban már egy forradalmat csinált Japánban, érte is miatta támadás, de hát olyan erős volt és annyira jó volt a híre, hogy nem tudták ezért bántani. Azt hirdette, hogy a Shobukai egy óriási nagy dojo, ez egy nagy, minden stílust befogadó kolostor. Egy olyan iskola, amely minden stílust és rendszert befogad, mert a stílus az maga a harcos. Az ember a megtanult technikát a saját testére csiszolja, és amikor saját testére csiszolta, attól kezdve ő lesz a ryu, ő lesz a stílus, nincs világstílus. Ő elmondta őszintén a stílus elnevezések az üzlet miatt vannak. A világnak kell ez. Meg hát a vizsgáztatás miatt, meg hogy a díjakat be lehessen szedni, szövetség legyen stb..

– Jól beszélt angolul a mester?

Angolul nagyon keveset, nagyon egyszerűen beszélt, olyan 300-500 szót tudott használni. Jól lehetett vele elbeszélgetni ezen a szinten. Azonban az évek alatt nem beszélgettem vele sokat, csak a gyakorlás volt minden. A vezényszavak japánul mentek, úgyhogy nagy beszélgetések nem voltak köztünk. Ha meghívtuk abba a luxus étterembe, ahol én dolgoztam, akkor se sokat beszélgettünk.

Nem érdekelte annyira a filozófia. Megmutatta, aztán lesd el. Ez volt a tanítása. Nem mondta, hogy így tartsd a kezed, meg ilyen szögben. Megmutatta még egyszer, és ha nem jól csináltad még egyszer már nem mutatta meg. Odament, odavágott egy rohadt nagyot a lábadra vagy a kezedre és ez így ment szigorú tanítási rendszerben. Azonban soha nem volt büntetés jellege, de félelmetesen szigorú volt. Előfordult, hogy nem tudtam hazamenni. Az első emeleten laktunk és nem tudtam fölvenni a lépcsőn, mert a lábaim nem bírták. Egy-egy intenzív két órás gyakorlás után, mikor hazaértem a metróval, nem bírtam fölmenni a lépcsőn. Ordítottam a feleségemnek, hogy gyere le. Ő támogatott föl.

A gyakorlás full-contact volt, csak az arcot kímélte, de hát azért voltak kék meg zöld foltok. Arcra is ütöttünk, mert azt mondta, hogy csak úgy fogod tudni megtanulni, hogy hogyan kerüld el, ha valóban ott lesz, mert ha csak sportszerűen tanulod meg, akkor abból soha nem lesz semmi. Testre, lábra, karra, hátra oda teljes erővel mentek az ütések és rúgások. Sokat voltunk földön és sokat félig eszméletlenül.

A makiwarán (ütőfa) minden nap 5000 ütést végzett közel 60 éven keresztül. Valószínű, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy a végén 83-84 évesen szinte már alig bírt mozdulni.

Nekünk is az edzés előtt oda kellett menni egy fél órával vagy egy órával, ki ahogy akarta, meg tehette és a gyakorlás előtt 500 ütést és 300 rúgást kellett a makiwarára mérni. Nyolc darab makiwara volt. Az akkori szabályok szerint, ha Fujimoto vezette az edzést 8, maximum 10 ember vehetett rész rajta. Ha 10 ember volt, akkor egy feketeöves segédnek is jelen kellett lennie. Még most sincsenek nagy csoportok.

Csak a tanításból tartotta fenn magát. Olykor bemutatókat tartott, ahol adományokat kapott. A házuk közelében lévő zen-buddhista kolostornak volt a világi szerzetese. Ebbe a kolostorba küldött el bennünket először zazent( ülő meditáció) ülni, majd egy másikba a Császári Palota mellé. Ez a kolostor lett 40 év múlva az én anyakolostorom is. Számomra is rejtélyes módon a kolostor vezetője megkeresett és kijelölte számomra egyik nepáli tanítványát, hogy ezen az úton vigyen tovább.

Fujimoto nem pénzember volt. Ajándékba adta a tanítást vagy a diplomát. Nem a szervezettség felé ment, hogy legyen Budopass, hogy legyen elnökség vagy tagdíj. Nincsen semmi ilyen. Akik velem vannak tanítványok, mintegy negyven éve, soha nem kellett tagdíjat fizetniük. Mi, a feleségemmel Klárival együtt 1983 óta tartjuk fenn a zendót a saját családunk pénzéből.

Alaptörvényem, hogy mindezt önkéntesen akarom csinálni. Függőség nem lehet a tanítvány és a mester között. Ezt Fujimoto is helyeselte, annak ellenére, hogy ő ezt nem tudta megvalósítani. Eszméletlen szegény volt, mindig egy régi dzsekit hordott, amit még egy amerikai katonától kapott. Amikor beteg lett, mivel nem volt megfelelő biztosítása, nem tudott kórházba menni. Amikor egy tanítványán Tanaka Koshiro-n keresztül erről hírt kaptam, feleségemmel vittünk neki 1.000 dollárt, amiből el tudott menni a kórházba és ott nagyon szépen rendbe is hozták. Úgyhogy még utána évekig élt.

– Hogyan kezdtél el tanítani Magyarországon 1976-ban?

Hazajöttünk csütörtökön, pénteken odamentem Pákozdi Jenő úrhoz a Gellért Szálloda igazgatójához és mondtam neki hogy Pákozdi úr! Most hogy Japánban voltam rengeteg érdekeset tanultam az ottani harci művészetekről és a szállodának az embereit én szívesen tanítanám. Persze csak azt, aki akarja. Meg még azt kérdeztem, hogy tudna valami helyet adni? Hát az nem nagyon van, mondta, de ott a kupola a fürdő fölött, nézzétek meg. Felmentünk ketten és megnéztük a kupolát. Kétszáz éves egér vagy galamb piszok, összeomolva minden, büdös, rohadt levegő. Talán még két halott szovjet katonát is találtunk.:)

Nyolc-tíz ember rögtön mellém állt, tanítványokká váltak s végül is gyönyörű szépen megcsináltuk a dojot. Kaptunk a régi szobákból 40 négyzetméter tükröt, beszereztünk valahonnan zsákokat, makiwarát építettünk. A régi szőnyegekből tatamit készítettünk. Éppen akkor cserélték a padlószőnyeget. Egyszóval szépen berendeztük. Saját magunk festettük, mázoltuk. Az acél lépcsőket is lefestettük. Egy gyönyörű dojot teremtettünk, valami hihetetlen sebességgel, és attól kezdve már tanítottam felszolgálókat, szakácsokat, gépkocsivezetőket, szobaasszonyokat, mindenkit, aki csak létezett.

Akkoriban csak nekem volt egyedül dogim, más senkinek. És akkor lementünk a mosodába és mondtuk, hogy nem tudnátok adni régi lepedőket vagy abroszokat?  Dehogynem, itt van vagy 8 tonna, mondták. Na, elhoztunk belőle. Az egyik tanítvány anyukája varrónő volt és gyönyörű karate ruhákat varratunk vele. Így lett egy-két héten belül mindenkinek dogija.

Amikor elkerültem egy másik szállodába, akkor sajnos az meg is szűnt. Nem tudtam kinevelni valakit, aki azt át tudta volna ott venni. Arra nem volt annyi idő. Meg aztán már nem is igen akartam, mert a szálloda azon szárnyát időközben elkezdték felújítani és akkor már nem akarták, hogy ott a makiwara, meg a dobogások zaja hallatszódjék. Egyszer egy-két év múlva felmentünk és már összetörték a tükröt, meg leszaggattak mindent.

 

Ott egy szép, nagyon hosszan tartó, nagyon jó baráti társaság alakult ki. Talán ott tanultam meg, hogy mindent csak így érdemes csinálni. Csak együtt, csak a közösségért, senki másért. Közben az akkori Karate Szövetség valahogy megtudta, hogy vagyok és megkerestek. Ugyanakkor a Belügytől is megkerestek és sporttiszti állást ajánlottak, de úgy hogy mellette szállodás is maradhattam. Akkor kezdtem el a Belügyminisztériumban tanítani, ahol már 60-80 tanítványom is volt akkoriban. A BM nagyon érdekes hely volt, én meg még nagyon bolond voltam, mert abszolút nem érdekelt, hogy ki van ott és rugdostam fel a csávókat. Nagyon szigorú voltam. Még Fujimotot is túljátszottam a szigorúságban. Borzasztó kemény edzéseket vezettem. Állítólag a fél ország, arról beszélt, hogy oda ne menjetek, az egy állat, egy hülye degenerált. Volt medence és volt, hogy ott csináltattam a három órás edzést végig. Az edzéseken meg nem engedtem, hogy még egy pohár vizet se igyanak.

 

A mai napig tartó baráti kapcsolataim vannak az akkori tanítványokkal, akik tisztelnek, szeretnek és közülük van, aki közben vezérőrnagy lett.  Volt ott egy kis csávó, egy kis bajuszos, az nagyon nem tetszett nekem, azt mindig felrúgtam, mindig ütöttem, vertem. Egyszer aztán odajött valaki és mondta, hogy ne verd már annyira, ez egy főosztályvezető. Mondom, engem nem érdekel, hogy kicsoda. Ügyetlen, meg bénázik. Látszik, hogy nincs itt, nincs jelen. Mondom, hát akkor meg kell büntetni, meg kell ütni, helyre kell tenni. De hát azért ne üssed, mondta, abból még lesz majd valaki. Hát most ő a belügyminiszterünk.

 

Udvardy József és Polyák József

 

– Kikkel kerültél szorosabb kapcsolatban a karate területén?

Fujimoto mester úgy indított el engem haza, hogy leültünk zazenben, volt egy kis ceremónia és akkor mondta, hogy mostantól fekete öves mester vagy. Amikor búcsúztunk és mentem ki a dupla szárnyú tölgyfa ajtón utánam jött. Még a kezemben volt a friss shodan diploma, amit 10 perce kaptam meg és még annyit mondott, hogy ez egy shodan fokozat ugyan, de tudjad róla, hogy ez itt a dojoban csak zöldnek felel meg. Európában te danos, vagyis mester vagy, de tudjad ezt.  Így indított el hazafelé. Amikor hazaértem, akkor tényleg szinte senki nem volt még, aki annyi időt tudott volna egy mesterrel tölteni, mint én. Ebből adódóan mindenki mondhatta, hogy ő karatéka, de amikor mondtam, hogy zenkutsu dachi, jodan age uke mindenki csak nézett rám, hogy mi van. Akkor itthon még csak könyvekből szedtek össze mindent, nem volt még itt kialakult rendszer. Én erről elég sokat tudtam, mindig is őrületesen jegyzeteltem, fényképeztem, filmeztem mindent, amit lehetett, mindent, amit a mester engedett.

 

Volt itthon egy bemutató. Egy hirdetést láttam, hogy Polyák József nagymester bemutatót tart. Elmentünk oda és néztük, ahogyan aranyosan csapkodták egymást. Amit csináltak inkább judonak vagy jujutsunak tűnt. A végén odamentem hozzá és bemutatkoztam. A következő edzésükre ellátogatva a Budapest Szálló közelében, meg is kaptam a csoportja egyik felét oktatni. Neki akkor már saját csoportja volt, ahol elsősorban kaszkadőrök és színészek is, mint a Koncz Gábor, Harsányi Gábor, meg még néhányan, gyakoroltak. Nagyon jóba lettünk és éveken keresztül dolgoztunk együtt. Olykor még a filmforgatásokra is elvitt bedolgozni.

 

– Hogyan látod Polyák mester szakmai szerepét a magyar karate történetében?

 Polyák egy csibész gazember, egy igazi külvárosi, csibész gazember volt és ugyanakkor egy eszméletlen jó fej. Egy tökéletes életművész, aki el tudja magát adni orvosnak, el tudja magát adni harcművésznek, el tudná magát adni zugárusnak, el tudja magát adni gyilkosnak, vagy bárminek. Egy csibész, aki érzi, hogy hol lehet oda beladikolni, miből lehet előnyt szerezni, vagy kis pénzt lehet csinálni. Ez azonban csak a felszín.

Az edzésre visszatérve, azokon csak karatézgattak. Elsősorban a bemutatókra és a kaszkadőr jelenetekre készülve, akkor is többnyire dobásokat. Nem hagyományos karate edzések zajlottak a csatlakozásomig. Általában kijelölt néhány embert a csoportjából, akikkel egy-két órán át karatét gyakoroltam.

 

Egy világfi volt. Én nagyon szerettem őt, mint embert, de nem volt igazi karatéka, nem volt igazi mester. Nem volt elkötelezett semmi felé. Én azért szerettem őt és később többször lehívtam őt a gyakorlásainkra. Egyszer a Külügyminisztérium mögött a Medve utcában egy iskola hatalmas csarnokában csináltunk egy ő hozzá illő rendezvényt. Tatamit raktunk le körben, amit vagy 100 tanítványom körbe ült. Zászlókat és Fujimoto mester képét tettük fel. Meghívtuk őt, úgy hogy nem tudta az okát. Ott átadtam neki az első magyar diplomát, Fujimoto mester engedélyezésével, megkapta a 6. dan fokozatot. Sírt. Borzasztó boldog volt és meghatódott. Mi meg doboltunk hozzá, füstölőt égettünk. Egy kicsit verekedtünk is neki. Egyszóval nagyon boldog volt.

Ez azonban csak a felszín. Amiért én őt igazából tisztelem és szeretem, az az akkori Külügyi és Belügyi munkánkkal kapcsolatos. Amikor itthon heves politikai viharok dúltak, amikor a Grósz Károlyt már mindenki legszívesebben megölte volna vagy belefojtotta volna a vízbe, ő borzasztóan korrekt módon, miközben minden korábbi testőre visszalépett vagy felmondott, ő végigkísérte az utolsó másodpercekig, egészen a haláláig. Bármikor, ha találkoztunk, mind a ketten odajöttek, boldogan megöleltek engem. Ők már nem tudtak bejönni a Parlamentbe, de gyakran sétáltak előtte. Mindig mellette volt, pedig azt hiszem már a fegyverét is elvették, de mégis ment mellette. Többször mondta, hogy nem engedi meg, hogy leköpjék vagy leszólják, mert akkor azt az illetőt megöli ott a helyszínen. Egyébként verekedni jól tudott. Gyors volt, mint egy kis japán. Tényleg hihetetlen gyors mozgású volt és nagyon jó lökései voltak. Félelmetesen jó lökései voltak, amikor nem is annyira az ütéssel, hanem a teljes test lerohanásával taszított el a büdös francba. Repülőtél négy métert. Igen, ezeket nagyon jól csinálta. A szabad harcban, ahol ugye már nem számít, hogy te mi vagy, vagy te mit tanultál vagy mi a bázisod, az kit érdekel? Abba viszont jó volt és vigyázott is az ellenfelére. Néha kegyetlen volt, akkor vissza kellett ütni kicsit, akkor utána egy kicsit vissza is fogta magát. Jó volt vele szabad verekedést imitálni. Kiszámíthatatlan volt. Teljesen kiszámíthatatlan volt. Csinált egy kis karatét, majd átment jitsu-ba, vagy le akart birkózni. A lábadat vagy a lábad ujját csavargatta. Ilyenkor szakadt a víz rólunk. Jó ember volt.

– Hogyan kerültél bele az első karate könyvbe, amely 1980-ban jelent meg?

Udvardy doktort nagyon szerettem. Dr. Udvardy József belgyógyászként Afrikai szolgálaton volt kint. Utána Afrikából átkerült Madagaszkárra, ahol egy helyi embertől tanult, aki egyébként Japánban tanulta meg a karate-do-t. Testsúlyából, alkatából adódóan nem volt igazán ügyes vagy jó karatéka, de meg tudott mindent mutatni. Viszont a szelleme, a spirit-je, az akarat, a szervezési készség, az irányítás, a szellemi tanítása az óriási, fantasztikus erejű volt. Igen, ő végül is ott a parancsnokom volt. Mindketten edzőként voltunk a Belügyminisztériumba alkalmazva, de ő volt végül is a mester. Ott ő volt a nagymester. Félelmetesen jó fej volt. Egyszer csak mondta, hogy egy év múlva fog meghalni. Akkoriban én a zennel már foglalkoztam, meg olvasgattam, és mondtam neki, hogy jó hát ez csak a nagy szerzetesek tudják, hogy ők majd mikor fognak meghalni, mondom, te honnan tudod mester? Hát, hogy én ezt tudom. Úgy hagytam. Egy hónappal a halála előtt még egyszer szólt, még körülbelül egy hónapom van és meg fogok halni, mondom neki, mester hagyjál már engem, ezek a szerzetes dumák engem nem varázsolnak el. Egy hónap múlva sietve mentem  a gyakorlásra, ami 17:30 kor kezdődött a 11. kerületben a Vágóhíd utcában. Ott van egy BM kultúrház és Sportközpont uszodával, ott tanítottunk. Bemegyek öltözni és mondja nekem, hogy na, István most fogok meghalni. Körülbelül egy órát gyakoroltunk, amikor éppen mutatott valamit, megállt és zuhant lefelé. Odarohantam, hogy ne csapódjon le a feje, de rám nézett és meghalt. Megmondta percre pontosan, hogy mikor fog meghalni. Na, ezen én marhára elgondolkodtam, mert olvastam már több ilyet, hogy az öreg szerzetesek tudják, hogy majd mikor mennek el vagy tudják irányítani ezt. Ő viszont egy világi ember volt, egy orvos és hogy mégis tényleg szinte percre pontosan tudta.

Rengeteg mindent tudott, de nem volt már ideje átadni. Igen ezt a könyvet borzasztó lelkesen elkezdtük csinálni, de aztán láthatod, az elején benne vagyok néhány fotón és aztán nem, mert más volt a szellemiségünk. Kérte, hogy álljak meg és akkor ő így lefényképez. Én erre mondtam, hogy mozogni fogok, fényképezzen, és majd válassza ki azt, amit szeretne. Erre az volt a válasza, hogy erre nincs idő, meg energia, meg pénz. Erre én meg azt feleltem, akkor viszont én nem csinálom és így akkor kimaradtam belőle.

 

– Miért volt ő fekete gi-ben? A könyvben láthatóan shotokan katák vannak.

Több irányzatot tanult, gyakorolt eredményesen.  A fekete pedig szerintem az ő szelleméből adódott. Ő csak fekete dogiban járt mindig, és mindig egyfajta palástban. Hatalmas köpenyt hordott, szerintem, hogy a testalkata ne látszódjon nagyon, mert az nem volt igazán karatés. Soha nem volt mezítláb, hanem mindig zokni és kínai puha papucs volt rajta. Elburkolta magát egy kicsit. De szerintem ezzel ő azt is csinálta, hogy kissé misztikus legyen. Tíz ütés után már lihegett a túlsúlya miatt.  Azonban az, ahogyan megjelent, és ahogy leült zazenben, no abban óriási spirit volt.

Sok közösségi rendezvényen, gyakran baráti körben is részt vettünk náluk otthon, ahol a felesége is jelen volt. Igazi mester volt, aki a közösséget is építette. Nem edző volt, hanem mester. Ezt nála tanultam meg, hogy ne edző, hanem törekedjek arra, hogy mester legyek. Benne az volt, hogy inkább önmagunknak bizonyítsunk, mint a világnak. (Fujimoto mesterben megvolt az edző is.)

Udvardi gyakran mondta, amit  most már én is vallok, hogy a karatét, azért csináljuk, hogy önmagunknak csináljunk és ezáltal a saját fizikai és szellemi teljesítményünk 300, 400 százalékkal legyen jobb a következő 5, 10, 15 év alatt vagy az életed során.

 – 1979-ben bekövetkezett halála után te vetted át az edzések vezetését?

A halála után még ott maradtunk néhány évig. Én vettem át a Belügyminisztériumban a tanítást, akkor már én voltam az „öreg” mester.

 

Wado-ryu   

– Mikor és hogyan kezdődött a wados korszakod?

Egy olasz fiatalember volt itt nálunk közel egy évig és rajta keresztül kerültünk kapcsolatba Maurizio Gai-al. Akkor történt meg a leges-legelső wado-ryu edzőtábor 1979-ben Nyíregyházán. Valahol a világ végén, egy gyönyörű iskolában, hatalmas tornacsarnokkal, nagyon kulturált szállodai szobákkal. Egyetem lehetett, vagy főiskola. És akkor ott csináltunk elsőre egy hétnapos Maurizio Gai által vezetett tábort.  Vagy százan voltunk ott talán.

Az volt az első „hivatalos” wado-ryu edzőtábor és én lettem a Wado-ryu chif instructor. Amikor elkezdtük a tanítók nem kaphattak pénzt. Senki. Beszéltünk az iskolai igazdatóval, engedje meg, hogy tanítsunk itt, és ide adta ingyen. Akkor én így csináltam.

Nekem egyetlen egy iskolám nem volt. A 10 év alatt lett úgy 16 dojonk és jónéhány fekete öves tanítványunk. Ha szedtünk is be pénzt az csak jelképes kis összeg lehetett, amit többnyire fagyira, eszközökre vagy nyomtatványokra költöttünk. Aztán, mivel nem tudtam mindent ellenőrizni, az is kezdett úgy egy kicsit elhűlni, vagy elkurvulni, és amikor elmentem Amerikába 1989-ben itthon összeomlott minden. Akkor mintegy 1.800 tanítvány volt, akiket bevittünk a Szövetségbe. Zwack Péter úr meghívásra, akit akkor neveztek ki amerikai magyar nagykövetnek elvállaltam a Nagykövetség gazdasági igazgatói posztját. Amikor elmentem Amerikába másnap már négy wado-ryu (szervezet) volt. Én elmentem szerdán Amerikába és mondjuk csütörtökön jöttek, hogy már négy wado-ryu van Magyarországon. Azonnal bejelentették, hogy egyik a Kövesdi, a másik a Józsi, a harmadik a Pisti, és szétszakadt az egész. Lett wado-ryu, wado-kai, mikó-kái, minden lett belőle. Addig csak wado-ryu volt az Otsuka vonal. A 7 danos Yutaka Toyama és megbízottja az olaszországi Maurizio Gai. Ez volt a vonal és a hazai, valamint a nemzetközi vizsgáztatási rendszer. Jómagam 1983. június 6-án vizsgáztam le wado-ryu shodanra Rómában.

Azt fontosnak tartottam, hogy a nemzetközi vizsgák legyenek. Nem volt vizsgáztatásunk. Én nem vizsgáztattam. Én azt megfogadtam, hogy nem fogok vizsgáztatni soha életemben. A gyakorlásokon, ahogy valaki részt vesz, az alapján én tudom, hogy ő mit tud, és odaadom neki, amikor megérdemli.  Itt a mi saját körünk még tartja ezt. Most csak én adok ki diplomát. Most nem vagyunk többen, mint szerintem olyan kétszázan, aki egyáltalán idevallónak tartanám. Lehet, hogy annyi sem, hogy már csak száz. De ők akkor innen tőlünk kapják a diplomákat, a shodant, a feketeövet is, és a kyut is. De egyetlen tanítványom sem adja ki magától, erre engem kérnek fel az évvégi táborunkban.

– Amikor megszakadt a wado vonal, akkor azonnal létrejött a Ré Zen-do?

Amikor visszajöttem Amerikából már nem is akartam oda visszamenni. A külügyiminisztérium megbízásából az őrezredben tanítottam, de nem rendszerben, hanem inkább az önvédelemben használatos fogásokat.

A Bem téren egy iskolában kezdtem el egy baráti körben 60-70 tanítvánnyal újra tanítani. Külügyből is mindenki járhatott. Meg akárhonnan. Nem tanfolyam, nem szeminárium volt, gyerekek, dolgozók, asszonyok, bárki jöhetett. Ezek után a Hiltonban kezdtem el dolgozni. De tanítottunk a Fórumban is.

A Hiltonban nagyon sokan voltunk. Ez egy nagyon jó iskola volt, meg a terem is nagyon jó volt. A Hiltontól 15 méterre, balra van ott egy általános iskola. Ott voltak a gyakorlások. De ott már nagyon sok öreg négy-öt danos tanítványom volt, így akkor könnyebb volt a helyzetemben. Emlékszem, hogy volt olyan, hogy Erzsébet királynőt vittem valahova, és közben négy órától hét óráig volt szünet, nyolckor kezdődött a diszvacsora, és elmentem edzésre közben. Visszajöttem, lezuhanyoztam, és vártam a parlamentbe, míg közben edzésen voltam. Így tudtam egész életemben mindig csinálni, míg mindenki pihent én edzésre jártam.

Negyven éven keresztül, tényleg, mint a gyalogkakkuk, teljes 200-al rohantam ide-oda. Otthon nem is voltam szinte. Voltak a gyakorlások, hétvégén voltak versenyek, vizsgák, összeröffenések, és ezek mellett sokat gyakoroltam és tanítottam, és borzasztó, jó volt, csodálatos volt. De mindet ilyen szabadon. Nem volt elkötelezettség, nem volt számonkérés, nem volt versengés. A tanítványok elfogadtak, végig szinte mindenki, és soha nem volt rivalizálás. Hiányzik a rivalizálás a mi rendszerünkben. Most is. Most is vannak már nagyon magas szintű tanítványok, már saját dojojuk van, úgyhogy már igazi dojo, tehát szó szerint valaki épített egy dojot. De ha én ott megjelenek, akkor ott én vagyok az Isten. Mint nekem Fujimoto, igen. Igen, ez nagyon szép. És ők is nem tanítanak pénzért senkit. Egyik tanítványom sem tanít pénzért. Hála jó Istennek, úgyhogy ez fantasztikusan szép.

 

– Hogyan látod a saját szereped a karate hazai történetében?

Semmilyen szinten nem vagyok benne. Valahogy jelen vagyok, de soha nem kerültem semmilyen barátságba, sem kapcsolatba ezekkel az emberekkel, akiket én első perctől kezdve úgy láttam, hogy üzletemberek. Még akkoriban nem lehetett annyira látni, de már lehetett érzékelni, hogy mindig csak érdekből mozdulnak valamit és én meg ugye pont ellentétesen határoztam ezt el magamban és esküdtem fel Fujimotonak. Felesküdtem neki, hogy ezt, amíg élek én teljesen önzetlenül fogom tanítani, mert úgy néz ki, hogy megvan rá a lehetőségem, hogy ezt megtehetem. Ez borzasztóan tetszett neki és nagyon sajnálta, hogy ő ezt nem teheti meg. Egy kicsit később, amikor itt kitisztult, hogy mi ez, amit csinálni akarok, akkor ugye kijött, hogy a Zen-do nem vallás, nem filozófia, nem oktatási rendszer, nem drill, nem pusztán technikák tömege, hanem önmagad tanulmányozása, önmagad fejlesztése, különböző fizikai-szellemi spirituális utakon, amit csak fel tudsz fedezni és neked tetszik. És akkor ezt leírtam neki és a kapcsolatunk így ment aztán tovább. Fujimoto egész életemben segített, nem volt üzleti kapcsolat közöttünk. Mind a hét danomat ajándékba kaptam tőle. Hét dan már akkor 700 dollár volt, nem tudom most mennyi. Minden 4.-5. évben dogi érkezett a postán. Az utolsó diplomámat már nem adhatta ki. Márpedig, amikor a mestere Kinjo meghalt és ő megkapta a 9. dant, akkor azonnal írt nekem, hogy japán diplomát fog adni és bejelentette, hogy engem fiává fogadott, budo fiává fogadott és nemsokára a japán diplomát is megkaptam.

Én amatőr vagyok és az is akarok maradni, amíg élek. Hívtak, hogy menjünk külföldre, erre azt mondtam: nekem ez nem kell, én a tanítványoknak vagyok nem a világnak, nem a szövetségnek és nem Magyarországnak, nem a hatalomnak. Ez szerencsére így volt és ez jó is, hogy így maradt.

 

Zen meditáció

-A zen és a karate nem nagyon jellemző, hogy a karate világában ezeket összekombinálnak. Voltak próbálkozások, de nem mindenhol működött hosszútávon. Nálatok a vezetőknek kell gyakorolniuk zen? Kötelező az edzések kiegészítője a zen gyakorlás, vagy ez teljesen egyénfüggő? Mindenki maga dönti el, hogy gyakorol e zent, vagy csak karatét?

A kötelező szó nincs, nem létezik a mi szótárunkban, tehát semmi sem kötelező. Mindenki önként van itt jelen, önként saját magának gyakorol, és azt a részt gyakorolja, amit akar. De a példamutatás az én részemről borzasztó erejű, az kézzel fogható és meglátható, és nem is Karate-do. Tehát nem Zen és Karate-do, amiről beszélünk, hanem Budo és Zen. Vagy Zen és Budo. Mert hát a Karate-do, az csak egy iciri-piciri szelete a Budonak, és a lényege a Budo, nem a Karate-do. Az csak egy, valami, egy színészi megjelenés, egy technikai repertoár, ebből a valamiből, ami valóban a harcművészet, és nem szabad használni az amerikai martial art kifejezést, mert az teljesen más dolgokat jelent és fog fel, és értenek rajta, mint a Budo. Aki eljutott egyáltalán addig, hogy tudja, hogy mi az, hogy Budo, akkor azt tudja, hogy miről beszélek. Az én tanítványaim, azért már ezt úgy ezt sejtik vagy érzik, hogy Budo és Zen. Igazából az én érzésem szerint ennek teljesen azonos mértékű, erejű, elmélyültségnek kell jelen lennie a gyakorlóban, és akkor beszélhetünk arról, hogy van egy ember, aki akár lehet mester is. De csak az lehet az. És aki még ehhez hozzáteszi azt, hogy soha semmit érdekből nem cselekszik, soha jó cselekedetet nem csinál azért, mert számít arra, hogy visszakap majd érte azért valamit. Ezeket nem szabad megengedni, elengedni, hanem csak hagyni kell, ahogy megtörténik. Csak hagyni kell a Budo és a Zen gyakorlását, és ha a tested neked azt mondja, hogy én inkább 70%-ot ütök, mint az állat, és akkor egy kicsit jó, foglalkozom, olvasok is hozzá, megcsinálom a zazent is. De most már egyre többen jutnak el addig, hogy a Karate-do gyakorlása, mert az én tanítványaim hihetetlen sok és magas szintre jutottak reikiben, íkiben, kujkiban, akupunktúrában, cicupunktúrában. Tehát elindultak, amit én mondok nekik 30 éve, hogy ne csak a karate-dot, menjél jitsu-zni, nézd meg a brazil jujitsut, kóstolod meg a taekwando-t, mindent, mindent. A harci művészetben is és mellette menny el kössél virágot, sakkozzál, és akkor ez így elterjed nagyon lassan, nagyon kevésnél. Van, aki olyan szintre vitte, hogy azt a szintet már tisztelni lehessen, vagy azt a szintet csodálni lehessen, de már van ilyen vagy tíz ilyen tanítványom. Aki a Karate-don képes volt túllépni, bocsánat, a karatét el is felejtette. Tehát a karate, az elkezdett sportkarate, az nincs. Karate-do van, és Karate-dot próbálunk gyakorolni és őrizni. Őrzőknek hívjuk magunkat. Őrizzük a Karate-dot. Megpróbáljuk azt a Karate-dot őrizni, amiről rengeteget igyekszünk összeolvasni, hogy milyen volt mondjuk 1914-től valameddig. Azt, amit a nagy öregek is, meg mindenki más karate-do-nak mondtak.

Egy évtized óta tartó gyakorlásainkon van egy félhatos reggeli gyakorlás, két technikai, két órás fizikai, karate-do gyakorlás, egy esti levezető gyakorlás, és utána 8-9 órakor pedig egy 40 perces zazen. Egy könnyített zazen sétával. Előtte, utána tea, ott ha valaki akar valamit az élményéről megosztani, akkor elmondhatja. Ha elkezdi mondani, példának okául, hogy megvilágosodott, akkor a karddal levágom. Igen.

-Buddhistának tartod magadat?

Nem. A Buddhának a tanításait nagyon erősen elfogadom, vallom és tanítom. Mi próbáljuk is élni. Zen életet próbálunk élni, az étkezésünkben, viselkedésben, az életvitelünkben, a totális őszinteségben. De érdekes, hogy előtte is ilyen voltam. Gyermekként volt, hogy leültem egy fotelbe, és ott ültem mondjuk két órát. És akkor halottam suttogni a felnőtteket, hogy ezt lehet, hogy el kéne vinni orvoshoz, mert valami baj van vele? Én akkor nem tudtam, hogy miről beszélnek, de eszmétlenül jól éreztem magam teljesen egyedül is.

Ha baráti körben voltam, vagy ott voltak a haverok, akkor általában azonnal a centrumba kerültem, én irányítottam mindent, hova megyünk, kit verjünk meg, íjakat gyártsunk most, lopjuk el a traktort. Tehát nagyon sok rosszat is csináltam, rengeteg rosszat csináltam, mondják erre a felnőttek. Azonban a másik iránti elkötelezettség, a tisztelet, hogy soha semmilyen csúsztatás vagy hazugság ne történjen, ez nagyon erősen jelen volt és van az életünkben, és ezt próbálom átadni most már 40 éve a tanítványoknak is, több-kevesebb sikerrel. Hát inkább a kevesebbet lehet mondani, azt hiszem. Összességében a 40 év alatt a kevesebbet lehet mondani.

Tíz-tizenkét évig fönntartottunk egy parasztházat, amit saját pénzünkből hoztunk rendbe, és azt mondtuk a tanítványoknak, hogy bármikor bárki lejöhet, itt élhet, ehet, ihat, aludhat, de gyakorolni kell. Zazen terem, egy óriási nagy fegyvertár, tíz légfegyver, az összes japán harci eszköz, amit csak el lehet képzelni, nagy könyvtár. Egy olyan ezer-ezerötszáz kötetes könyvtár, angol, német, magyar, minden-minden, és nem tudták belakni. Turistaháznak tekintették.

Tizenkét évig csináltuk, nagyon sok pénzbe került nekünk. Belenyomtunk egy olyan 15 millió forintot, akkori pénzen. Egyszer egy utazásból mentünk haza, de egy nappal hamarabb, mint ahogy tudták a tanítványok, hogy érkezem. Boldogan mentem, át hozzájuk, hogy üdvözöljem őket, és a konyhába boros üvegek, pálinka, rendetlenség, hőzöngés fogadott, mintha egy kocsmába tévedtem volna be. Megálltam az ajtóba, nem szóltam semmit. Reggel össze is csomagolt mindenki, nem szóltak, csak meghajoltak felém messziről. Elmentek, és aznap bezártam a kolostort. Láttam, hogy ennek nincs értelme. Az átlaghoz képest sokat változtak az elmúlt 30 évben, de nem bírtak felnőni egy szerzetesi szintre. Nem tudtak. Nem ment.

-Ezért is kérdezem, mert máshol sem ment könnyen, zökkenőmentesen ennek a kettőnek a kombinációja. Ha már egy kialakult csoportba akarta a mester bevezetni a zazent, akkor fellázadtak a régi tanítványok. Ott valamilyen szinten kötelező volt a részvétel.

Én úgy csináltam, hogy nem kötelező, megmondtam én ott leszek, és akkor mindenki ott volt. Teltek az évek, de éveknek kell eltelni, és akkor megkérdezték, Mester, ezt ilyen szabadon lehet? Igenleges válaszomra akkor már négyel kevesebben voltak. Mondjuk, lenn voltak tizenketten, abból négy jött. De én azért soha nem szóltam. Van, akit borzasztóan elvarázsol, és nagyon tetszik neki. És leköti, és élményt ad neki, és tanítást. És van, akit meg nem. Olykor nagyon érdekes jelenetek játszódtak le. Volt, aki idegrohamot kapott például. Volt, aki eldőlt, elzuhant. Volt egy lány, aki epilepsziás rohamot kapott… Nem is tudta, hogy rohama volt. Utána mondtam neki, nincs semmi, ülj vissza!

De ha a zazent szorgalmasan kell gyakorolni, már nem jó, ugye? Hanem csak egyszerűen, csak úgy akarod gyakorolni, és kész. Hát ez olyan tízezerből egy. Miért kellene ezt követelni? Hogy beleőrüljön? Én ülök, jól érzem magam, általában sokat fenn vagyok hajnali fél háromkor és zazenben ülők.

Nekem már annyira természetes, hogy ha már nincs, akkor van baj. Olyan, mint egy elvonásos tünet. De a karate táborban már oda jönnek, hogy mester lesz zazen, mert akkor jövünk, és akkor négyen-öten jönnek.

Csináltam, meghirdettem a Káli medencébe is. Olyanok jöttek, akik ettől valamit reméltek, hogy különlegesnek lesznek, és akkor azokat elküldtem, nem csináltam tovább velük. Mások meg fegyelmezetlenek voltak, de totálisan fegyelmezetlenek. Néhány ápolatlan volt, azokat azonnal elküldtem, azoknak rögtön mondtam, ne gyere ide többet, légy szíves. Köszönöm szépen. Büdös volt.

-Ők is karatésok voltak?

Nem, bárkinek. De mindegyiküknek volt valami kis stiklije. Inkább sérültek jöttek. És ez a baj, hogy ezeket bizonyos mesterek, akik ilyen spirituális tanítónak vallják magukat, ezeket fogják meg. Ők ilyen lélekkapók, lélekrablók, és ezeket megfogják, és ezeket kihasználják, és éveken keresztül viszik és veszik el a pénzüket.

-Milyen változás észlelsz magadon azóta, hogy gyakorlod a zent? Van-e változás vagy már előtte is ilyen voltál? Ezt az egyenesség benned volt már, és a zen egy kicsit még felerősítette?

Nem, mindig is egyenes voltam. A kínai asztrológia szerint bivaly vagyok. Igen, az megmaradt a bivaly, de rengeteget csendesedett a karate és a zen által. Rengeteget. Tehát amiért régen már ütöttem volna, már verekedésben voltam, az most lazán elengedem.

Jó, hát a kor is szerintem. Azért már 74 éves vagyok. Persze, de most is sokkal hevesebb vagyok, mint az emberek általában. Sokkal hevesebben reagálok, gyorsabban reagálok, azonnal döntök. Ha valakit elengedtem, akkor elengedtem, nem rágódok rajta egy másodpercet sem. Ha veszítek valamit, egy tárgyat nem foglalkoztat, nem keserít el semmilyen szinten. Nem akarok hazudni, de szerintem 5 millió forint ajándékot szétosztottunk az életünkben. De mindig kapunk is annyit. Tehát érdekes módon szétosztok annyit, de kapok is annyit. Mindig jön valahonnan. Úgyhogy el nem hinnéd, hogy honnan jön,  …. és jön. Tehát most ez a zen, és az, hogy szerzetes lettél, és kapsz hozzá egy szerzetesi ruhát (keszát). Az én mesterem varrt nekem egy keszát. Egy 31 éves fiatalember ezzel foglalkozott két héten keresztül, hogy egy keszát varrt nekem.

Hát ez csak egy Isteni ajándék lehet. Ilyen csak a mesében van, ilyet nem kap százmillió emberből egy kap, vagy még annyi se. Lehet, hogy csak ötszázmillióból egy. Tehát én ilyen ajándékokat kapok ettől a karate-dotól, ettől a zentől, a buddhista tanulmányaimból, a Buddha által tanított ismeretekből, vagy amit legalábbis annak vallanak. Szerintem már negyede nem az, amit a Buddha vallott. Nem lehet tudni, hogy mit csináltak belőle. Könnyen meglehet, hogy ez egy halál vagány csávó volt. Jött, fingott, jól érezte magát, átverte az egész világot, és most Buddhának hívják. Hát ennyi. De őrületesen sokat kapok.

A karate-do előtt kész életveszély voltam. A Japán utam előtt én szó szerint életveszélyben voltam. Alkohol, de olyan szinten, hogy eszméletvesztésig. A cigaretta. Meg a minden nőt meg akarok ba..ni című nemzetközi játékot játszottuk. Tehát egy teljesen degenerált életet vittem. És mintha egy Buddha így csinált volna, puff, a cigarettát, az alkoholt teljességgel eldobtam. A nőket szeretem, és látom, hogy valaki szép, meg aranyos, meg minden, de nem lépek, nem mutatok semmi, amit jelzés lenne. És leálltam. És így tökéletesen jó. Aztán külsőleg lehet, hogy nem érzékelhető, de a lelkem mélyén egy teljesen más valaki lettem ott Japánban.

–  Japánban mondtad, hogy a Fujimoto háza mellett volt a kolostor, és hogy ott gyakoroltál először zazent.

Mert ő oda küldött. Azt mondta, hogy nem elég rúgkapálni, hanem zazent is kell ülni. Ezt ő mondta.

– Azóta töretlenül, rendszeresen gyakoroltad a zazent is?

Gyakorlatilag majdnem mindig, igen. Meg elkezdtem olvasni hozzá. Elkezdtem tanulmányozni, hogy akkor miért, miről beszél a mester, mi ez a zazen. És akkor úgy kezdtem el, hogy megmaradt.

Nekem az első is nagyon tetszett. Ott egy öreg bácsi volt, és aztán, ahova átküldtek az anyakolostortól, ott is egy 93 éves bácsi fogadott, és ő tanított engem zazenre. Tanítása az volt, hogy amíg kin voltam, még egy kurva szót nem szóltunk egymáshoz, semmilyen beszéd vagy kommunikáció nem történt. Leültem zazenbe, ő is leült velem zazenbe. Ennyi volt az egész tanítás, és hagyott engem úgy ülni, ahogy ülök. Semmit nem fegyelmezett. Nem tanított semmit hozzá, hogy mit, hogyan csinálj. De valahogy megéreztem, én néztem rá, s tudtam, hogy akkor azt kell csinálni. Néztem, hogy leül, és akkor utánoztam, milliméterre, amit ő csinál. És akkor valahogy nem tudom, egyszerűen ráéreztem, hogy akkor ez nem lélegzik, hogy nem mozgatja a fejét, hanem ott van. És ott van. Nem olyan, mint egy szobor, nem úgy van ott, mert nem merev, hanem látszik, hogy él, de valahogy mégse él, de mégis mozdulatlan. Hogy lehet ezt tartani? Na, akkor ugye elkezdtem küzdeni, hogy akkor fájt, akkor izé, akkor most unalmas. Akkor jött, hogy hol a (feleségem) Klári? Meg mikor megyünk? Mennyi pénzt kaptam? Évtizedekig tartott. De mindig jelen volt az önfegyelem. Aztán most már néha van olyan, mintha amikor felállok belőle, hogy mintha most csöndbe lettem volna. Igen, van már ilyen. Na, de ez 40 év. És amúgy azért, mintha most tényleg csöndbe lettem volna. De jó. De jó, tényleg. Most, mintha csönd lett volna. Hát, valahogy így.

-Nem voltál zen mesterrel kapcsolatban ezekben az időszakokban? Vannak olyan irányzatok, ahol egy négyszemközti találkozóra van lehetőség a mesterrel.

Én ezt tudatosan nem csinálom. Tudatosan Sadaharu Fujimoto-tól tanultam karate-dot, és senki mástól nem tanulok karate-dot. Sok emberrel gyakorlok, de nem tanulok senkitől. Ez egy ilyen alapgondolat, de nem tartom be teljességgel, mert amit látok, hogy jó csinál, azt ellopom, és aztán használom.:) De az más. Az ő spiritjét, az ő lélegzetét, az ő agyát, mást nem akarok.

Mert azt érzem, hogy nem kell ez. Olyan mintha, de nem az. És a zenmestertől is pontosan ezért nem. Egyik zenmestertől se. A világon semmit. És nem is beszélek velük. Tehát én nem vagyok olyan, aki értelmiségiként leül, és akkor beszélgetünk a van szóról két és fél órát. A nagy lóf..t. Tudom, hogy ez van, ez meg nincs. Nem érdekel, hogy mit mond, vagy mit csinál. Én azt tudom. Érzem és tudom.

És aztán visszaigazolja, ahogy élek, hogy az jó, az helyes. De ha őt meghallgatom, vagy bekerülök a bűvkörébe, akkor letérnék az ösvényről. Nem megyek le az ösvényről. Van egy ösvény, amit valaki kirajzolt nekem. Egyébként vallom, hogy van egy magasabb intelligencia, ami igenis segít és visz az utamon egész életemben. Nem tudom megfogni, nem láttam, nincs fénye, nem szólt hozzám soha életemben, de van egy magasabb intelligencia, ami szerintem mindenkit, az egész Földet is irányít, csak rengetegen nem tudják venni az adást. Nem is fogják tudni sokan. És vannak néhányan, mert azért láttam már életemben néhány embert, aki ember. Aki ember vagy nagyon közel áll az emberhez. Ennyi. Ennyi. Ez nem lenézés, és én nem nézek le senkit, nem is mutatom ki, csak vagyok.

És akkor, ha nem hívom, vagy nem keresem, abból gyönyörűen helyreáll a rend, ahogy kell lennie. Csodálatosan jó, hogy megtaláltam a feleségemet, mert ez az egész nem történhetne, ha a feleségem nem lenne. Mert ha nincs egy partnered, egy most ugye történetesen nő, mert nem férfi a partnerem, történetesen egy nő, és ő, akkor ezt semmi nem jött volna. Ha se Karate-do nem lenne, se Réti, se a Daiku, semmi nem lenne. Hát a feleségem támogat. Csak ezért van ez. Hát ez is egy Isteni ajándék. Hát hol találsz egy ilyen nőt, egy ilyen bolondot, aki egy ilyen őrültet, mint ez, aki egész életében szolgál? Hát a mesében nincs ilyen. Hát, aki engem kibírt, az varázsló.

És a még nagyobb csoda az, hogy amit én vallok, vagy beszélek néha, vagy tanítok, azt ilyen kicsit döbbenettel nézi, és ugye teljesen másképp látja, de nem akar elpusztítani ezzel, vagy nem is ellenkezik ezzel. Aranyosan szépen elmond valamit. Ez inkább a napi életre vonatkozó irányítás, nem a zen, nem a zazen, nem a buddhizmus, nem a karate-do. De végül is arra is az minden mindenre visszahat, tehát akkor arra is hatással van. Néha csodálattal is csodálkozva nézi, hogy miket gondolok, csinálok, cselekszem. A lányom is, meg a gyerekek is nem igazán tudják, hogy mi ez amit a papa csinál. Nagypapa harcművész, meg zen, meg kicsit bolond is, meg kicsit habókos is néha. Meg mit csinál? Nem is teljesen pontosan tudják, hogy mit csinálok vagy vallok. De a lányom már nem, unokák már nem.

-Mi módon kapcsolódik össze az általad képviselt szervezetben a Zensyokanban a karate és a zen?

Ez a szerzetesrend is, olyan, mint a karate-do-n belül, a Shobukai, tehát hogy totális, hogy semmihez nem köthető, csak az embert nézi és a lelkét. Ha én adok egy ilyen diplomát neked, ami a Budo diplomád, illetve a Buddha vérvonala, az nem a világnak szól, és nem a másik szövetségnek, és nem Buddhának. Az neked szól. Tehát ez a Zensyokan ugyanolyan terület, mint a Shobukai. Nem a világhoz köt, hanem a személyhez köt mindent. És nem érdekli, hogy az a személy mit vall, mit csinál, mit cselekszik. Nem akarja befolyásolni, nem akarja megfogni, nem akarja megnyerni sem. Csak nézi őt, szemléli, és azt mondja, hogy te egy kurva jó fej vagy. Ennyi.

-Van esetleg még valami, amit úgy gondolod, zárásként még elmondanál?

Az egész életem egy élmény…. Úgy szeretnék meghalni, hogy este még leütöm az őzikét, bezabálok, és reggel már nem ébredek föl. De hogy még erőben vagyok, hogy még le tudom vadászni, bekajálok egy jót, és reggel már nem ébredek föl, így szeretnék majd elmenni.…

 

• az interjút készítette Halász J. Attila