Az első magyar tudósítás a Shaolin kolostorról 1936-ból.

A Shaolin kolostorról, a kungfu-ról, a Wu-Tangról, valamint Bodhidarmáról az első magyar nyelven olvasható ismertető bármily meglepő, 1936-ban jelent meg. Először a Magyarság című napilapban, majd pár héttel később az erdélyi Ellenzék nevű újságban. Mindkettőben az író nevének feltüntetése nélkül. A nagyon szakszerű tudósítás feltehetően egy vagy több külföldi könyv alapján készülhetett, amit sajnos eddig még nem sikerült pontosan beazonosítani. Az egyik lehetőség Zhu Xia Tian által írt Quan Sheng, azaz Bokszolás Könyv, melyet 1929 októberében a Jing Wu Szövetség adott ki.

1936. május 10.                                                                                                Ellenzék

Kínai bokszolok

 A Liang dinasztia uralkodása alatt (502-557), amint azt a kínai krónikákban olvashatjuk, TaMo buddhista prédikátor Indiából; Kínába érkezett a Sao Sih hegyen fekvő kolostorba.

Ta Mo 9 esztendeig ült „arccal a fal felé“, azaz meditált, és sok tanítvány gyülekezett köréje. De a tanítványokat csakhamar kifárasztották Ta Mo mély értelmű prédikációi.

– A buddhista tanítás – jelentette ki Ta Mo – csaknem felülmúlja az emberi test erőit. De sohase juthattok el addig, hogy lelketeket megszabadítsátok a testétől, ha nem ismeritek meg a test lényegét. És ha meg akarjátok ismerni testeteket előbb erőssé kell azt tennetek. Csak azok az emberek ismerik meg testüket, akik megacélozták azt. Ezért én most testgyakorlatokat fogok nektek tanítani, melyek erőssé fognak tenni benneteket. Minden nap szabályszerűen el kell végeznetek ezeket a gyakorlatokat, mert csak úgy válnak hasznotokra.

A gyakorlat, melyeket Ta Mo 18 szabályban foglalt össze, a kínai bokszolás forrása.

 Az ország más részeiből is elzarándokoltak a papok a Sao Sih-hegy kolostorába, hogy megtanulják és a saját körükben terjesszék a bokszolást. Meg kell említenünk, hogy a történelemkülönböző korszakaiban a buddhista papok Indiában, Kínában, különösen pedig Japánban nem kizárólagosan a templomok békés emberei voltak, hanem megacélozott, erős emberek, az egyház és világi érdekeinek harcosai, akik tudtak a fegyverekkel bánni és gyakran nagy seregekkel avatkoztak a háborúkba és országaik politikájába. Tibetben a Láma-papok ma is ezt csinálják.

 A kínai bokszoláshoz tartozott – és pedig már korán – a fegyverekkel való bánás; főleg a védelem, de a támadás is. A japán dzsiu-dzsicu elemeit mutatja föl ez a művészet és kétségtelen, hogy a dzsiu-dzsticu a kínai mintából fejlődött ki.

 A Ming dinasztia idejében (1368-1644) Liu Jun-Feng bokszer megtanulta a kardvívást a japánoktól, akik mint ma, akkor is nagy vívók voltak.

A Tang dinasztia alatt fejlődött ki a kővel való bokszolás; bokszolás kővel az ökölben, ami a rómaiak küzdelmére emlékeztet a certussal, a legkeményebb „bandázzsal“, melyet a bokszsport történelme ismer.

Ebben az időben minden kínai tudott bokszolni, a legszegényebb épp úgy, akár a tábornokok, vagy mint maga a császár.

  A Sun dinasztia első császára, Tsao-Yin, nagy bokszoló volt, de senkinek se árulta el. Egy nap részegen mégis beszélt környezetének titkáról. Kijózanodva belátta hibáját és ettől fogva nemcsak hallgatott, hanem a bokszolásról írt könyvét is elrejtette „egy templom oltárában“.

A bokszolók számtalan iskolát követtek, melyek közül néhány ma is megvan. Mindegyik iskolának megvolt a maga küllőn tréningmódszere, ugyanolyanok, amilyet ma az európai ás amerikai bokszolók használnak.

 A Wu Tang-iskola bokszerei a kutakhoz járnak és azok kemény kőburkolatát addig ütötték öklükkel, míg a víz föl nem szökellt belőlük. A mai homokzsákok … az ököl acélosítására.

 Dempsey Jack ismert egy titkos keveréket, melyet különböző füvekből főzte, s amelybe bemártotta öklét, hogy keményítse; ezt a módszert szintén használták a kínaiak.

A Sao Liu-iskola egyik bokszere, akit a már említett Wu Tang-iskola egyik bokszere legyőzött, elhatározta, hogy revánsot vesz. Ezért belépett a Sao Liu kolostorba és ott három esztendeig trenírozott. Mestere bezárta egy szobába, ahol 108, kötélből kötött, kemény csomót kellett kioldania. Ezzel úgy megerősítette nemcsak a kezét, de az ujjait is, hogy követ és sziklát is szét tudott morzsolni. „Így, mikor újra találkozott ellenfelével, annak fejét porrá morzsolta“.

Érdekesek a kínai bokszolás alapszabályai, melyek nem tisztán sport-technikák és amelyeket ma is bátran követhetnek bokszolóink.

 Eme néhány szabály:

– A bokszolás testgyakorlat, melyet megszakítás nélkül kell folytatni. Egy bokszoló legyen mindig bokszoló.

– A bokszolás önvédelem, nem támadási eszköz. Emberek, akik a vitát bokszolásra fordítják, átlépik a bokszolás és így a buddhista tanítás szabályait.

– Legyetek udvariasak a tanárokkal szemben és ne legyetek hozzájuk engedetlenek.

– Legyetek készségesek a segítésre, barátságosak és őszinték. Gyengébbekkel szemben ne erőszakoskodjatok.

– Ne dicsekedjetek bokszolási tudományotokkal.

– Húst enni és bort inni szigorúan tilos (!), mert ez a szellemet zavarja, a másik az energiát csökkenti.

– Legyetek gondosak a tanulók fölvételében. Senkit se vegyetek föl, aki könyörületlen és kegyetlen, csak olyanokat vegyetek föl, akik szolgálatkészek.

A Sao-Liu-iskola tanításaiból:

– Barátságos érintkezést tartsatok fenn ugyanazon iskola bokszolóival, ragadjatok meg minden alkalmat a velük való mérkőzésre. De kényszerítő ok nélkül ne sértsétek meg őket.

– Gondosan válasszátok meg növendékeiteket. Csak olyanokat vegyetek föl, akik szolgálatkészek, nagylelkűek, hűségesek és hazafiasak. A mesterütéseket ne tanítsátok meg olyanoknak, akik még csak rövid idő óta vannak nálatok.

A bokszolás fő célja, újra fölemelni nemzetünket. Azok, akik ezt figyelmen kívül hagyják, nem bokszolók.

Bodhidarmáról, mint a csan (japánul zen) buddhista irányzat alapítójáról már előtte is több magyar nyelvű munka beszámolt, azonban ez az első, amely a Shaolin (Sao Liu) kolostorral kapcsolatban említi. Bodhidharma szanszkrit neve Kínában Ta Mo, Japánban Daruma vagy Dharuma Daishiként ismert. Mivel az újságtudósítás Ta Mo néven, azaz a kínai változatot használja, valamint a többi személynév, helységnév is így szerepel, valószínűsíthető, hogy a forrásmunka kínai eredetű lehetett. Érdekes kiegészítés benne a jiu-jitsuval való kapcsolat, amely némi támponttal szolgálhat az író személyére, azonban ez önmagában nem elég bizonyíték.

A szövegben említett Ta Mo/Bodhidharma 18 gyakorlata, a Tizennyolc Arhát Keze gyakorlatsor lenne a Shaolin hagyomány szerint az átmenet a mozdulatlan ülőmeditáció (zazen) és a mozgásban végzett meditáció vagy formagyakorlat között. Nem zárható ki az sem, hogy Bodhidharma az indiai nemesi kaszt tagjaként, fiatalkorában tanulhatott többfajta harcművészetet is, melynek alapmozdulatai visszaköszönhettek a gyakorlatban. Azonban ezt a romantikus történetet cáfolják a mai kutatások eredményei.

A Shaolin kolostor, mint a kínai harcművészet keletkezésének helyszíne, valamint Bodhidharma személye, mint ennek előmozdítója, nem régebbi 120 évnél. Két könyv befolyása alatt alakulhatott ki ez a legenda. Az első 1907-ben jelent meg Lao Cao utazásai címmel.  A másik 1920 körül jelent meg A Shaolin Templomi bokszolás titkai címmel. Ezek előtt azonban nincs nyoma ennek a legendának. Ez érvényes a kínai harcművészet, olyan „modern” kategóriáira is, mint az északi vagy déli stílusok, illetve belső vagy külső irányzatok. Azonban ez nem azt jelenti, hogy a kolostorban nem lett volna harcművészeti élt. A késő középkorban már vannak látogatói feljegyzések, amelyek elismeréssel számolnak be a híres Shaolin hosszúbot technikákról.

Amikor Bodhidharma i.sz. 480 körül, a Shaolin kolostorhoz érkezett, ott már többféle buddhista irányzat együttesen képviseltette magát. A csan/zen hagyomány szerint, mely az indiai buddhizmus és a kínai taoizmus találkozásából alakult ki, nem volt sok tanítványa vagy követője. Bodhidharma távozásával a csan irányzat is hosszú évtizedekig, évszázadokig távol marad a kolostor falaitól. Faru mester az első, aki mint az 5. pátriárka egyik utóda és a csan mestere megkapja a kolostor vezetését, valamikor K.u. 650 és 680 között. Irányítása alatt gyökerezik meg a csan és később a caodong irányzata, amely iskola lesz a kolostor buddhista vonala, amely ma is a Shaolin védjegye. A caodong csan iskola egy másik ága később Dogen mester révén Japánban szoto iskolaként terjed el.

Maga a 18 elemből álló gyakorlatsor a chan/zen buddhista irányzatban tulajdonképpen a hosszú mozdulatlanságban megmeredt izmok nyújtására, légzéssel kísért lazítására szolgált. Az ülőmeditáció alatt összegyűjtött chi vagy belső energia esetleges elakadásának mozgásba hozatalára irányult. A jóval későbbi energiaátalakítással foglalkozó íratok, amelyeknek szerzőségét szintén Bodhidharmának tulajdonítják, semmi közük nincs a hagyományos csan gyakorlatához, legfőképpen pedig az alapító személyéhez.

Okinaván Asato Ankho, Ghichin Funakoshi mester egyik tanítója hangsúlyozta a Shuri-te (Shorin-ryu) jellegű karate Shaolin kolostorral való kapcsolatát, ami a későbbiekben általánosan elfogadottá lett.

Meg kell még említeni a szövegben szereplő Wu-Tang harci iskolát. A Wu-Tang vagy más néven a Wudang iskola az azonos nevű hegységről kapta a nevét. Itt a taoista vallási hátterű irányzatok virágoztak, szemben a buddhista hátterű Shaolin kolostor irányzatával versengve. Ez a vetélkedés több évszázadon keresztül tartott. Amikor a wudangi irányzat elterjesztette, hogy eredete a híres taoista halhatatlan Zhang San Feng-től ered, aki a Tai Chi Chuant is kitalálta, a kungfu többi irányzata, erre válaszul Bodhidharmát nevezete ki, mint alapítót.

 –  Halász Attila

Felhasznált irodalom:

• Brian Kennedy and Elizabeth Guo: Chinese martial arts training manuals. A historical survey. 2005
• Meir Shahar: The Shaolin Monastery. History, religion, and the Chinese martial arts. 2008