Magyarok Okinaván – Gróf Benyovszky Móricz és egy harci bemutató

Magyarok Okinaván –

Gróf Benyovszky Móricz és egy harci bemutató

1771. augusztus 18.

Minden magyar számára nyilvánvaló, természetes tény, hogy a történelem során minden jelentős eseménynél valamilyen módon, mi magyarok is részt vettünk vagy legalábbis nyomot hagytunk. Meglepő lenne, ha ez a karate történeténél nem így volna.
Az Okinava történetéhez kapcsolódó karate kutatása során, több évszázad távlatából néhány magyar név is visszaköszön. A legrégebbi vonatkozás gróf Benyovszky Móricz látogatása az okinavai szigetvilágban 1771-ből. A gróf rendkívüli életútját többen, több szempontból is elemezték és vizsgálták már mindeddig, azonban az Okinaván eltöltött néhány “eseménytelen” nap ismereteim szerint nem képviseli szaktanulmányok tárgyát.
Benyovszky neve több olyan eseménnyel függ össze, amelyet hazánkfia elsőként vitt véghez; beutazta a Bering tengert, először írja le Kamcsatka természetrajzát, a japánok az ő társaságában látnak először nyugati asszonyokat, elsők közt számol be az Okinavai szigetvilágról és még sorolhatnánk. Az emlékirat alapján ő volt az első nyugati szemtanú, akinek a szigetlakók bemutatták harcművészetüket, a karate elődjét.
Benyovszky Móricz 1748-ban születik meg Verbón, Nyitra vármegyében a mai Szlovákia területén egy gazdag nemesi család gyermekeként. Szüleit korán elveszíti. Tizennégy évesen már katonai szolgálatot teljesít, több csatában is kitűnik. Rokonai kisajátítják távolléte alatt birtokait, amit erőszakkal vesz vissza. A rokonság azonban kapcsolatai révén eléri, hogy a fiatal Benyovszky ellen Mária Terézia vizsgálat nélkül elfogatóparancsot adjon ki. Benyovszky Lengyelországba menekül, ahol szintén vannak rokonaik és birtokaik. Itt a nemesség kérésére a kibontakozó lengyel szabadságharc oldalára áll az oroszokkal szemben. Több győztes csata után megsebesül és az ellenség elfogja. Kazanyba kerül hadi fogságba, ahonnan egy társával megszökik és Szentpétervárig jut el. Éppen hajóra szállna, amikor elfogják. Ezúttal Szibériai száműzetés a büntetése. Kamcsatkában a politikai száműzöttek vezérüknek tekintik. Nagyon jó kapcsolatba kerül a város vezetőivel, akiktől pénzdíjas sakkjátszmákban nyeri el a pénzüket, amit titokban a szökésre gyűjt. A lázadás sikerül és 70 fős társaságával, amelyben néhány feleség is van, egy orosz hajóval elszöknek. Egy hosszú listát hagy hátra azoknak a tárgyaknak a felsorolásával, amit csak “kölcsönbe” vesznek orosz fogvatartóiktól.
Végighajóznak a Bering tengeren. Csapatával partra száll Japánban, majd elhajózva annak keleti partvonala mentén 1771. augusztus 15-én, egy hétfői napon érkezik meg a Ryukyu szigetcsoportba, hogy annak is egyik legészakibb szigetén, Amami Oshimán kössön ki. Azon a szigeten, melyet emlékiratában Uzmay Ligonnak nevez, s mely ez idő szerint a japán Szatszuma klán fennhatósága alá tartozik. A teljes szigetlánc kínai neve Loochoo.
A szigetcsoport fő szigete, Okinava a legnagyobb területű, Ammami Oshima szigete a mérete alapján második a rangsorban. A két nagy sziget között kb. 260 kilométer a távolság. A Ryukyu királyságot 1609-ben rohanták le a kyushui Szatsuma klán szamurájai, akik 260 évig voltak annak urai. A szigetvilág beszélt nyelve a ryukyu a japán nyelvel van rokonságban, melynek minden egyes szigetén más dialektusban használtak, Okinaván a Shuri, Ammamin a Naze dialektust.
A menekülők hajója maga mögött hagyja Japán partjait, amikor észreveszik, hogy a hajófenéken karvastagságnyi léken ömlik be a víz, ezért kényszerűségből az első adandó alkalommal kikötnek. Benyovszky néhány társával együtt csónakkal próbál partra jutni, de az felborul a parti sziklák közelében, ahonnan úszva kell hogy elérjék a szárazföldet, azonban ez élve nem mindenkinek sikerül. Társai eszméletlenül találnak rá a parton. Mire öntudatra ébred, két szigetlakó tér vissza egy papírost lobogtatva. A papíron Ignatio Salis portugál misszionárius latin nyelven fogalmazott búcsúlevele volt 1751. évi dátumozással.
A szigetlakók egy japánhoz hasonló nyelvet beszélnek, annak ellenére, hogy nem értették meg egymást Benyovszky társai már az első találkozás után arra a megállapításra jutnak, hogy a vendéglátók igen erkölcsösek és vendégszeretők. A szigetlakók közt később találkoznak egy a portugál nyelvet beszélő, letelepedett thaiföldi misszionáriussal is, ami megkönnyíti valamelyest a kommunikációt közöttük.

“Rögtön eltávoztak és egy óra múlva több csolnakot láttunk felénk czipekedni. Néhány kötelekkel, gerendákkal volt megrakva, alkalmasint a sátrakhoz. Más szigetlakók rizst, burgonyát, banánt, czukornádat, egy pálinkaszerű italt, halat, húst és gyümölcsöt hoztak. Ezek azonnal hozzá is láttak, hogy számunkra főzzenek. Délfelé meg szobabútorok érkeztek. Azután abbeli akaratuknak adtak kifejezést, hogy hajónkat is rendbe hozzák. De mivel nagyon ránk fért a pihenés, megértettem velük, hogy csak pár nap múlva fogunk munkához.”

Az említett pálinkaszerű ital minden bizonnyal az okinavai szigeteken készült helyi specialitású égetett szesz a sócsú vagy pontosabban avamori. Az avamori az okinavaiak nemzeti itala thaiföldi hosszúszemű rizsből, valamint egy fajta fekete penészgomba erjesztésével készül. A Ryukyu-i királyság helyi adóbevételének nagy része az avamori készítésből folyt be. A hajó utasai egyik faluban találnak helyi szeszfőzdét is. Az avamori első írott említése 1671-ből származik.

Másnap egy nagyobb csoport látogató érkezik.
“Amint meghajnallott jelentették, hogy mintegy háromszáz szigetlakó érkezett hozzánk, fegyver nélkül; csak napernyővel kezükben. A két vezető jött legelébb felém, és miután keresztet vetettek, kezet adtak és egy ósdi breviáriumot mutattak fel, melyet négy ember vitt egy párnán. A feliratról láttam, hogy ez Salis misszionáriusé volt.”
Az okinavaiak közt népszerű volt a napernyő, amit több korabeli festményen is látható.

Okinavai életkép. 19 sz közepe.

Commodore Perry emlékiratainak egy képrészlete 1853.

A karate hagyománya szerint a Szatszuma invázió után a fegyvereket be kellett szolgáltatni. Az okinavai lakosság nem hordhatott fegyvert, legalábbis a köznép nem. Egyesek szerint ez lehetett az egyik kiváltó oka a helyi pusztakezes harcművészeti irányzatok kifejlődésének. Ebből a történelmi tényből kiindulva különös figyelmet érdemel Benyovszky ezzel kapcsolatos visszaemlékezése.

“Előhozattam tehát nyolczvan lőfegyvert, húsz kis hordó lőport és ugyanannyi hordó golyót, hatszáz japán kardot, hatszáz lándzsát és ezerkétszáz különféle vaseszközt. Ez ajándék nagybecsű volt rájuk nézve, annál is inkább, mert az egész szigeten csak tíz lőfegyver volt.”

Említettük, amikor a menekülők elhagyták Kamcsatkát egy hosszú tárgyi leltárlistát hagytak hátra, amelyben részletesen szerepelnek azok a fegyverek is, amit magukkal hoztak. Ha a fegyverek darabszáma nem eltúlzott, akkor komoly fegyver arzenállal látták el a szigetlakókat. Ugyanakkor az sem mellékes; Benyovszkynak tudomása van arról, hogy a szigeten 10 lőfegyvert birtokolnak. Ehhez bizonyosan a szamurájoknak is volt egy-két szava a későbbiekben.

Péntek, augusztus 17.
“Reggel látogatást kaptam egy előkelő szigetlakótól, a kit most láttam először. Sokan kisérték, a kik közt néhány tegnapi alakra ismertem. Mindnyájan hódolattal viseltetének iránta, a mi miatt én is jónak láttam a legnagyobb figyelemmel fogadni. Égszínkék kabátot, nagy fehér selyem köpenyt, fekete övet és fapapucsokat viselt atlasszal bevonva. Fején valami kalapforma volt, igen finom bőrből. Keresztet vetett és kezet nyújtott. Én hasonlóképen cselekedtem, és e szóval üdvözlém: Tho, melyet már nyelvükből tanultam meg. Fejével bólintott és megmosolyogta a zavaromat. Nagyon meglepett, a hogy kissé hibás portugál nyelven megszólított. Megértém, hogy azt akarja mondani, hogy ő születésre Tonquini, Ignatio atyával jött a szigetre és ennek halála után most főnöke e népnek. Igen örvendtem, hogy fölfedeztem a megérthetési módot, és nem is késtem előtte e fölötti örömömnek kifejezést adni. Kérdezett, nem kívánom-e Dzignaro(Ignatio) sírját látni?”

Benyovszkyt elviszik arra a helyre, ahol Ignatio atya sírja fekszik.

“A domb tetején egy kis négyszög volt építve. Ennek közepén volt az oltár, melyet a feszület és szűz Mária képe díszített. A képet, bármily másoló munka volt is, a lábainál levő félholdról, és a fején levő koronáról föl lehetett ismerni. A korona betűit lemásoltam magamnak. E kápolna felügyelője két urnát is mutatott, melyekben Dzignaro atya hamvai voltak. A bejáratnál jól ki lehetett venni a következőket: J. H. S. O. H. M. D. G. B. V. M. O. S. Nque Jesu, Anno 1751. – Néhány verset is vettem észre, de az írás annyira el volt már mosódva, hogy egy sort sem tudtam elolvasni..”

A japán történetírás nem ismeri a kínai útvonalon érkező Ignatio Sallis atya és társai nevét, sem az okinavai szigetvilágban kifejtett misszionáriusi tevékenységüket. Valószínűleg a fent nevezett emlékhely sem maradt meg sokáig. A Szatszuma szamurájok 1609. évben terjesztették ki befolyásukat a Japán déli szomszédságában fekvő Ryukyu-i Királyságra, meghagyva számára egy részleges, látszólagos önállóságot. Amikor az 1871 években hivatalosan is prefektúrátusává válik és japán közigazgatást vezetnek be Amami szigetén, a shinto vallást támogatják a buddhizmussal és az üldözött kereszténységgel szemben. A kereszténység az 1891-es évben jelenik meg hivatalosan és terjed el. Ma a keresztények alkotják Ammami Oshima szigetének nagyobbik lélekszámát, a sziget pedig Kagoshima prefektúrához tartozik. Benyovszky Móricz emlékiratai több olyan adatot is tartalmaznak az okinavai életről, amelyek más kortárs utazok feljegyzéseikben nem lelehetők fel, mint például a nők társadalmi helyzete és szerepe, amire most nem térek ki.

Az alábbi részben találjuk meg azt a leírást, amely a karate szempontjából az egyik legkorábbi említés lehet, ami egy nyugati utazótól származik.

“Hajnalban ellátogattam a legközelebbi faluba, mely tőlünk negyedórányira egy sűrűn befásított hely mögé volt rejtve. Mindjárt a falu végén egy kis faházikóban fogadtak, a melyből kényelmesen áttekinthettem az egész falut. Körülbelül nyolczvan házat tett ki, melyek mindegyike udvarból, kertből és pajtákból állott. A házak fából épültek és együttvéve csak egy széles utczát alkottak, melyet két oldalt sudaras lombos fák szegtek be. A mint a faluba léptem, összejöttem Miklóssal, a ki mindjárt lakásába vezetett, mely előtt a népség már összecsődült. (….) Miklós theával vendégelt meg bennünket, és rávette a népet, hogy harczjátékot rendezzen, amiben azok rendkívül ügyesek voltak.”

Az okinavai nemzeti sport a tegumi nagyon hasonlít a japán szumó birkózáshoz csak más szabályai vannak. Ezt a gyerekektől kezdve a felnőttekig mindenki űzhette. Ünnepek vagy akár hétköznapokon is rendeztek küzdelmeket, több karate mester fiatalabb korában részt vett vagy bíráskodott ilyen eseményeken.
Fontos megjegyezni, hogy Benyovszky emlékiratait eredetileg francia nyelven írta, ezt fordították angolra. Az angol fordításban ezen a helyen a wrestling, azaz birkózás szó szerepel, aminek a magyar fordítása egy kicsit eltérő. Érdekes lenne összevetni az eredeti írásban használt francia kifejezéssel.

Tegumi küzdelem

Az okinavai birkózást Shuriban és Tomariban Muto (無刀) néven, Nahában Tegumi (手組) néven ismerik. A karatéban jártasok számára a tegumi rögtön ismerős lesz, ha megfordítjuk a szótagokat gumi-te-re, azaz kumitére, ami a karatéban küzdelmet jelent. Ez a helyi lakosság körében még ma is nagyon népszerű, régi birkózási mód szolgálhatta az alapot, a későbbi Te-nek, ami kiegészült a Kínából az ütések és rúgások tárházával, létrehozva a ma ismert egyik legnépszerűbb küzdősportot vagy jobban mondva harcművészetet. Ez már nem az egyszerű köznép harcművészete lett.

Az Amami Oshima szigetről származik az egyik legelső olyan rajz, mely kapcsolatba hozható a karate gyakorlásával. A rajz egy könyvben található, melyet egy a szigetre száműzőtt japán szamuráj Nagoya Sagenta Tokiyuki (1819 – 1881) írt  Nanto Zatsuwa (南島雑話), magyarul “Különféle történetek a Déli szigetekről” címmel. A szerzőt, aki a Szatszuma klánhoz tartozott politikai száműzőttként öt évet töltött a szigeten 1851 és 1856 között. A könyv említett rajzán kézerősítő gyakorlatot végző férfi látható. A párnázott ütőfa edző eszköz pedig kifejezetten az okinavai karatéra jellemző makivara.

Benyovszky több csatát megjárt, harcedzett katona volt. A szeme rögtön felismerte, ha szakavatott, harci jellegű gyakorlati bemutatót látott, amit dicsérő jelzővel “rendkívül ügyes”-nek ír le.
Augusztus 19-én mielőtt a hajó vitorlát bontana szerződéskötésre kerül sor, melyben Benyovszky ígéretet tesz, hogy legkésőbb 2 év múlva többedmagával visszatér és a szigeten fog letelepedni.

»Szerződés ,
mely a Lequejio-szigetek főnökei s lakói, másrészt báró Benyovszky Móricz Ágost és az általa vezérelt társaság közt köttetett. Szerkesztve és aláírva 1771 augusztus 19-én Uzmay-Ligonban, a Lequejio-szigetek egyikén.
Isten jelenlétében, ki Ura égnek és földnek, megerősítjük, Uzmay Ligon főnökei és lakói egyrészt, másrészt én, báró Benyovszky Móricz: Hogy im én Benyovszky Móricz Ágost kötelezem magamat, és keresztényi hitemre ígérem, miszerint: mihelyt lehetséges leend, erényes, jó és igazlelkű népséggel visszatérek, e szigeten megtelepszem, s a lakosok szokásait, erkölcseit és törvényeit fölveszem, elfogadom.
Mi pedig főnökök és nép, fölhívjuk Istent, az ég és föld teremtőjét, hogy Móricz barátunkat embereivel, bármikor is magunkhoz fogadjuk, földjeinket velük megosztjuk, őket minden munkájukban megsegítjük, míg csak úgy berendezkednek, mint mi vagyunk, és fogadjuk azt is, hogy visszamaradt feleit családjaink gyermekei gyanánt tekintendjük, és irántuk testvéri szíves bánással viseltetünk.
MÓRICZ, az európai társaság nevében, MIKLÓS, Uzmay- s a Lequejio-szigetek főnökei s népének nevében.«

Az emlékiratból azonban kiderül, hogy ezt az ígéretét később a következő fontosabb kikötésnél Formozán, mai ismertebb nevén Tajvanon is megtette. A kalandos utazás tartogat még izgalmakat a menekülők számára. Az utasok életben maradt része visszatér Európába. Néhányan közülük visszagyalogolnak egészen Kamcsatkáig. Benyovszky pedig Mária Teréziától megkapja a grófi címet, hogy majd Madagaszkáron a bennszülöttek oldalán harcolva, mint Madagaszkár királya vonuljon be a világtörténelembe.

Benyovszky elmesélt történetétben sok olyan részlet van, amely valószínűleg az ő kitalálása. Az Amami Oshima szigetén történt kalandok is több olyan elemet tartalmazanak, melyekre (még) nincs történelmi bizonyíték, mint például a keresztény közösség léte, a nők társdalami szerepe stb.. Könnyen elképzelhető az is, hogy nem pont az Amami szigetcsoporton, hanem egy hozzá közel lévő másik szigeten kötőttek ki.

De hogy mi lett volna, ha betartja ígéretét és visszatér az Okinavai szigetvilágba egy magyar (esetleg lengyel) település létrehozásának reményében, ezt már sajnos nem tudhatjuk meg.

-írta Halász József Attila

  Benyovszky Móricz hajója Tajvan szigeténél

Felhasznált irodalom:
– Gróf BENYOVSZKY MÓRICZ ÉLETRAJZA, SAJÁT EMLÉKIRATAI ÉS ÚTLEÍRÁSAI. KÉPEKKEL, TÉRKÉPEKKEL, AUTOGRAPHOKKAL. SAJÁT EMLÉKIRATOK ÉS ÚTLEÍRÁS. ANGOLBÓL FORDÍTVA.
MÁSODIK KÖTET. KÉP- ÉS AUTOGRAPH-MELLÉKLETEKKEL. BUDAPEST. KIADJA RÁTH MÓR. 1888.
– Profile of Okinawa. 100 question and Answers.
– TALES OF OKINAWA’S GREAT MASTERS BY SHOSHIN NAGAMINE TRANSLATED BY PATRICK MCCARTHY
(Tuttle Martial Arts) . Tuttle Publishing. Kindle Edition.

– Nagoya, SY. 1855. Nanto Zatsuwa. Amami Municipal Museum.