Fogyatékkal élők harcművészete

           Fogyatékkal élők harcművészete  – meghívó         
 – prof. Kantaro Matsui
         

 Jó a harcművészet a fogyatékkal élők számára?

 A fogyatékkal élők harcművészete jó a harcművészet számára?

Gyakoroljuk együtt a Budot

A Budo egy olyan fogalom, amely a hagyományos japán   harcművészeteket foglalja össze, mint például a karate, a judo, a kendo vagy az aikido. Az emberek többsége úgy gondolja, hogy a fogyatékkal élők gyakorolhatják a Budot, de azt is, hogy az oktatóknak különleges figyelmet, törődést kell szentelniük a fogyatékkal élő tanítványoknak az edzőteremben (japánul:dojo) vagy a versenyeken. A fogyatékkal élőkkel való foglalkozás által a harcművészet tanítói képesek lesznek jobban megérteni a Budo technikák eredeti célját.

A fogyatékkal élők számára a harcművészet egy nyitott rendszer

Ahogy a gyakorló testét a harcművészetben mozgatja, az ősi Japán csataterein alkalmazott technikákból ered. A csatamezőn nem volt bíró, aki egy “Állj!” kiáltással megállíthatta volna a küzdelmet, így a szamurájnak akkor is harcolnia kellett, ha képességei megváltoztak, ha megsérült a szeme vagy a karja. Ez azt jelenti, hogy a kezdetek óta a harcművészet nyitott volt a fogyatékkal élők számára.

A “fogyatékkal élők harcművészete” fontos téma a harcművészetek világában. A különböző harcművészeti edzés módszerek megoszthatók a fogyatékkal élők és az épek között is. Az értelmi akadályozottak számára kidolgozott edzésmódszerek például alkalmazhatóak a kezdőknél vagy akár az idősebbeknél is. A harcművészek sokat nyerhetnek a “fogyatékkal élők harcművészetéből”.

A harcművészet megfelelő a fogyatékkal élők számára?

Nagyon sok személyes vallomást gyűjtöttem össze a fogyatékkal élő gyakorlóktól a harcművészet gyakorlására vonatkozó rehabilitáció jótékony hatásairól. A fogyatékkal élők és családtagjaik tudományos bizonyítékokat igényelnek, mielőtt elkezdenék valamelyik harcművészeti  edzést.

Egy értelmi fogyatékkal élő lány apukájaként, megértem a kétségeiket. A fogyatékkal élők családjai hosszú történettel rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy több módszert kipróbáltak már sikertelenül, ezért mindig kételyeik vannak afelől, hogy valami működik-e vagy sem. Elég gyakoriak az olyan magyarázatok, hogy “Ez egy különleges eset”, “Talán ennek a személynek van egy különleges adottsága” vagy “Ezek az esetek nem vonatkoznak a saját gyerekemre”. Ezért szükségem volt némi tudományos bizonyítékot összegyűjteni, hogy eloszlassam kételyeiket.

Eredetileg egy olyan kutatást képzeltem el, amelyben két nagy csoportot hasonlítottam volna össze: azokat, akik harcművészetet gyakorolnak, és azokat, akik nem. Sajnos ezt a kísérletet nem tudtam még megvalósítani. három kutatási problémának köszönhetően:

1. Azon fogyatékkal élő száma, akik részt vennének egy tudományos harcművészeti kutatásban nagyon csekély.
2. Ugyanazon fogyatékosságon belül nagyon széles a tünetek és feltételek tartománya. Például a celebrális parézisnek nagyon sok különböző megnyilvánulása lehet (kerekesszéket használó, botot használó, vagy akik képesek járni), amelyek ugyanazon kategóriába sorolhatóak. Ez egy nagyon széles kutatás kidolgozását igényelné, egy olyan mértékű homogenitást követelne meg, ami gyakorlatilag megvalósíthatatlan.
3. Nagyon hosszú időbe telne látni a rehabilitáció eredményeit. Például, a képen látható tanítványnak hat évbe tellett megtanulnia, hogyan emelje fel a bal karját

Feladtam a hagyományos nagy-N csoport összehasonlító típusú kutatási módszert és helyette az egyéni esettanulmány módszerét használtam (SSED). Ez egy A-B-A tagoltságú kísérleti struktúra a harcművészet alapú rehabilitáció tesztelésére.

Időtartam A: kiindulási mérések felvétele 2 héttel a harcművészeti edzés kezdete előtt.

Időtartam B: A harcművészeti edzések idején az adatokat heti kétszer vettük fel.

Időtartam A: Egy végső mérés a harcművészeti edzés befejezése után egy hónappal.

Ezzel a kutatással összehasonlítottuk a harcművészeti edzés előtti és utáni adatokat.

Az adatok tisztán mutatták a harcművészeti rehabilitáció hatékonyságát az általános mennyiségi javulás terén. Nem csak a hétköznapi tevékenységeik terén volt javulás a harcművészeti rehabilitáció következményeképpen, hanem kevesebb félelmet, több önállóságot, és egészségesebb énképet mutattak. A beszámolók azt érzékeltették, hogy a harcművészet-alapú rehabilitáció minőségileg különbözik a másfajta rehabilitációktól.

Miért jó a harcművészet a fogyatékkal élő számára?

Tudattalan tanulás 

A Karate Kölyök (1984) című filmben Miyagi mester hétköznapi mozdulatokat ismételtet a fiúval, autómosást, falfestést. A 2010-es Jackie Chan-es  feldolgozásban egy zakót vesz le és föl egész nap. A fiút unottá teszi a rutin, de a mester megmutatja, hogy a hétköznapi élet mozdulatai hasonlóak a harcművészet technikáihoz. Ez példája annak, hogyan sajátítunk el valamit anélkül, hogy észrevennénk, és a film éppen ezt mutatja be, hogy a fiú hogyan sajátítja el a képességeket tudattalanul, azáltal, hogy hétköznapi, szokásos mozdulatokat ismétel. A fogyatékkal élők harcművészetének éppen fordított az útja. A fogyatékkal élők tudattalanul válnak képessé a hétköznapi tevékenységeiket elvégzésére, mint például le- és fölvenni egy zakót.

Történet

A harcművészetben alkalmazott mozdulatok a fizioterápia meghatározásában nem különlegesek. Azonban a fizioterápiával ellentétben a harcművészetnek van egy „története” = „a harcművészet gyakorlása által én is szamurájjá válhatok, vagy karate mesterré, és így tovább”. Ez a történet képessé teszi a tanulót, hogy motivált maradjon. A rehabilitációt nagyon erőteljes módon helyezi új kontextusba, és a történet felszólítja a fogyatékkal élőt, hogy olyan irányba ösztönözze önmagát, amit addig nem gondolt lehetségesnek. A fizioterapeuta által végzett rehabilitációnak nincs ilyen csodatevő „története”, ezért nagyon unalmassá válhat. Ezen okból kifolyólag, feltételezem, hogy a „seiza-mokuso-rei” (leül-meditál-meghajol) dojo protokoll az edzések elején és végén nagyon fontos, mint a történet elemei.

A fogyatékkal élők harcművészete jó a harcművészet számára?

A fogyatékkal élők edzése új kihívásokat biztosítanak.

Miért fogadjon egy dojo értelmi fogyatékkal élőket, ha ők nem képesek az alapvető viselkedési szabályokat betartani? Például a hiperaktív gyakorlók fel-alá mozognak és beszélnek, míg a többiek csendben meditálnak. Ez azonban egy jó alkalom a többiek számára, hogy gyakorolják az összpontosítást zajos környezetben. Tapasztalataimnak megfelelően, a dojoban lévő tanítványok az ilyenfajta zavaró környezethez egy nap alatt alkalmazkodnak.

Az épek azt gondolják, hogy egy vak nem gyakorolhatja a  küzdelmet (kumitéjét) a karatéban, de van egy vak atlétikai paralimpikon, aki Kyokushin stílusú küzdelmet gyakorol. Elmondtam ezt a történetet egy karate edzőnek, és ő következetesen egy újfajta érzékszervi edzést vezetett be. A dojojában a fiúk most úgy küzdenek, hogy szemkötőt használnak. Ez a fajta gyakorlás, arra készteti a tanítványt, hogy tudatosítsa a többi használható érzékszervét is.

A fogyatékkal élők új edzés módszerekhez segítenek

A kezdők számára kihívás az ütés (tsuki) kivitelezése, miközben forgatjuk a karunk. Ez különösen nehéz az értelmi akadályozottak számára. Egy japán speciális iskolában egy jó oktató képes az értelmi akadályozottakat 30 perc alatt erre megtanítani. Az edzésmódszere nagyon egyszerű.

„Tartsd mindkét karod magad előtt, szorítsd ökölbe a kezed, hogy a jobb kezed tenyere felfelé nézzen és a bal lefelé. Fordítsd! Jobb tenyér néz le, bal tenyér felfelé. Fordít! Fordít! Fordít! Fordít! Most fordítsd el a felsőtested! Fordít! Fordít! Fordít!”

Ezzel az oktatási  módszerrel, mindenki képessé válik természetesen ütni a karok forgatásával.

Amikor az értelmi akadályozott tanítványok kettőnél több utasítást kapnak, összezavarodnak és egyiket sem tudják kivitelezni. Ez a módszer csak egy utasítást alkalmaz: Fordít! Ez a módszer ugyancsak jól alkalmazható mint a kezdő, mint az idősebb gyakorlóknál.

A fogyatékkal élők arra késztetnek minket, hogy igazi harcművészek legyünk

Az “igazi” harcművész nem csak a hagyomány megtartásával, a filozófiával és a mesterétől tanultakkal törődik, új technikákat is ki akar fejleszteni. Az épek úgy gondolják, hogy előnyöket szükséges biztosítanunk azoknak, akik szellemi vagy testi gyengeséggel rendelkeznek, azonban vannak nagyon erős harcművészek.

Például, a Nemzetközi Budo Egyetemen van egy egy- karú tanítvány, aki kendo bajnok. Megkérdeztem őt: “Hogyan lehetsz ilyen erős jobb karod nélkül?” Három okot nevezett meg:

1. Senki nem tudja megütni a jobb csuklóját (kote).
2. Egy kézzel is tudja bambusz kardját (shinai) magasra emelni, ami lehetővé teszi, hogy 30 cm-rel megnövelje a támadási távolságát, míg egy átlagember mindkét karját használja.
3. Egy ép testű gyakorló, hogy kivitelezzen egy kote-men (jobb csukló majd a fej) támadást, bambusz kardját 4-szer kell meglengesse (1-2-3-4), míg ő csak 2-szer teszi (1-2). Az ő ritmusa 2 ütemben különbözik.

A fogyatékkal élők arra késztetnek minket, hogy jó edzők legyünk

A Youtube-on található egy video ( https://www.youtube.com/watch?v=a0f1cR8QaTE ) egy bénulásban szenvedő tanítvány bemutatója, aki elektromos kerekesszéket használ. Megpróbál egy ütéssel (tsuki) eltörni egy fa deszkát.

Miért ajánlom ezt a videót? Talán azért, mert meg szeretném mutatni, hogy egy ilyen személy is meg tudja csinálni, minden fogyatékossága ellenére is? Egyáltalán nem!

Az én kérdésem: „Meg tudod várni?”, vagy „Képes lennél egész idő alatt összpontosítani?”.

Tulajdonképpen én nem tudtam. Megpróbáltam a bemutatóm kedvéért rövidebbre vágni ezt a videót. És rájöttem, hogy mégsem vagyok elég jó harcművészeti edző. Ebben a dojoban képesek voltak 2 perc 56 másodpercet várni rá. Miért nem vagyunk képesek csak 3 percet is várni? A dojoban sikerült megerősíteni a fogyatékkal élő karatéka  önbizalmát azzal, hogy majdnem 3 percig vártak rá.

Záró megjegyzések

Hiszem hogy van egy jótékony kapcsolat a harcművészet és a fogyatékkal élők között, mert a “fogyatékkal élők harcművészete” nem csak a fogyatékkal élők számára van, hanem a harcművészetért is.

Azt ajánlották, hogy használjam a Para-Karate meghatározást a “fogyatékkal élők harcművészete” helyett, ami számomra elfogadhatatlan. Nincs szükség ilyen címkére, hogy “Para-Budo” csak a fogyatékkal élőknek, mert a harcművészet kezdeteitől fogva mindig is nyitott volt mindenki számára. Hiszem, hogy ez a megértés és  hozzáállás nagyon fontos.

Ha meg kellene változtatnom a nevet, azt a címet adnám, hogy: “Mindenki meghívása a harcművészet gyakorlására”, ahelyett, hogy: “A fogyatékkal élők meghívása a harcművészet gyakorlásához”.

Remélem, hogy a jövőben ez lesz a gondolkodásunk alapvető módja.

A szerző  Kantaro Matsui a Tokiói International Budo University / Nemzetközi Budo Egyetem tanára.