Hokuozan, 2023 április 13-20.
3:30 ébresztő, 3:50 – már a párnán. Látszik a leheletem… de sapkát, sálat, kesztyűt nem szabad viselni – sőt zoknit se! Még szerencse, hogy hosszú a nadrágom szára és bele tudom húzni a lábfejemet. A pulcsim ujját is kinyújtottam. Mindent a túlélésért 🙂 szerencsére a szútrázás és utána a forró sós szilva tea (ami meglepően finom :)) felmelegít kicsit, aztán jöhet a sanzen, személyes találkozó a Roshival. Zazent ülünk a Zendóban, és egyesével megyünk be hozzá, amikor megszólal a csengő. Én még újoncként mindig azon izgulok, nehogy elrontsam a kongatást, leborulásokat, valami illetlenséget csináljak… Elvégre Japánban mégiscsak szigorú szabályok uralkodnak. Aztán két spontán vicces találkozás után ezt is elengedtem: egy csokor snidlinggel és nyitott ollóval a kezemben majdnem összeütköztünk a ház sarkánál, majd később aznap öltözködés közben elfelejtettem lehúzni a redőnyt – hát nem pont akkor mentek el az ablak alatt ShoE-sannal aki be is kacsintott 😉
Öltözködés… Azt gondolná az ember, hogy ezzel nem kell törődni egy sesshinen, erre van a samugi és a hakama. De mit vegyek fel alá?! A zendóban hideg van, és mozdulatlanul ülünk, a kinhin alatt meg kimelegszünk, az ebédlőben bemelegszünk. Életemben ennyit nem foglalkoztam azzal, hogy mit vegyek fel, pedig nőből is vagyok, és síoktató is, gyakran kitéve az időjárás viszontagságainak.
Visszatérve a napirendhez 7-kor reggeli: kongatnak, magunk mögül felkapjuk az étkészletet, sorban kivonulunk a zendóból, papucs le, étkezőbe be. Kézfertőtlenítés, maszk. Szútrázás közben kipakoljuk három kis tálkánkat szépen sorban magunk elé. Mindennek megvan a maga helye, ez a rend a zen harmóniájának egyik alapja. Elindul az étel: az asztal közepére fektetett deszkákon csúsztatjuk a lábasokat, meghajolunk és merítünk. Nincs étlap se választék, azt eszel, amit kapsz. Az első lábas után jön egy kis nyeles fa tálca is, melyre tesszük a felajánlásunkat, majd tovább adjuk. És sorra jön a többi étel, amiből veszünk egy-egy kanállal. Hogy honnan „jön” mindez? A sor közepén ülőként ez nem tudom és nem is számít. Valaki biztosan elkészíti és leteszi az asztalra az ételt, de nekem most csak egy feladatom van: hogy minden egyes pillanatban gyakoroljak és ne legyen gondom másra. Úgyhogy a szúrta utáni kongatásra együtt elkezdünk enni. Nem ízlelgetjük, élvezkedünk az ételen – még ha isteni finom, akkor se – csak tápláljuk a testünket. Rizzsel, zöldségekkel, hüvelyesekkel, magvakkal és csírákkal, savanyúsággal. A Tenzók (szakácsok) valóban gondoskodnak rólunk! Ezek után jön az étkezési ceremónia legjobb rész: egy karika csemege uborkával és teával elmosogatjuk a tálkáinkat, megesszük az uborkát, egy kortyot iszunk a teából, a többit felajánljuk. Itt is mondunk sútrát, melynek szövege úgy hangzik, „olyan mint a mennyei nektár” és tényleg finom! 🙂 Őszintén bevallom az első egynapos sesshinemen ez volt az a pont ahol éreztem, hogy itthon vagyok: kellően fura és egyben zseniálisan egyszerű, praktikus és vicces a ceremóniális étkezés.
Reggeli után egy óra Samu, azaz munka következik. Mindenkinek ki van osztva mi a teendő és én valami csoda folytán kedvenc helyemre a konyhába kerültem. Mindig mérhetetlen boldogsággal tölt el, ha valakire főzhetek, valakiről gondoskodhatok – jelen esetben aktív részese lehetek az ebéd elkészítésének miközben tapasztalt szakácsoktól is tanulhatok.
A menetrend szoros, Samu után mindössze 20 percünk van, hogy gondoskodjunk magunkról, és 8:50-kor ismét irány a párna. 4 zazen következik, 2 után mindig kinhinnel, sétameditációval. De nem az a rekreációs – erdőfürdőzős fajta, amit a retreateken szoktunk csinálni, hanem szamurájos gyaloglás egymás után szorosan felzárkózva. Illetve ez az az idő, amikor meg tudjuk rohamozni a mosdót: ki gondolná, hogy a női mosdóban itt is sor van 😉
Majd 11-kor ebéd és utána van egy bő óra pihi: irány az ágy, minden lehetőséget ki kell használni aludni.
12:50 kor ismét kongatnak, 1-kor kezdődik a Teisho, azaz Roshi tanítása, ami japánul zajlik tolmácsolással. Mivel Roshi sokat mesél egyben és csak utána jön a fordítás, ezért gyakran küszködtem az álommanóval, azon aggódva, nehogy bebóbiskolva leessek az emelvényről 🙂
Teisho után hosszú Kinhin vagy Csikung van majd 4-kor vacsora és utána ismét egy bő óra pihenő, miután jön a nap leghosszabb része, 4 óra egyben.
6 tól a Golden Hour, amikor is egy egész órát ülünk Roshi jelenlétében. Elsőre félelmetesnek hangzik, hosszú idő ez mozdulatlanul, de számomra mégis mindig ekkor volt a legmélyebb a zazen. Ha pedig kell egy kis segítség, körbejár a Keisaku, egy bambusz pálca, mellyel kérhetjük, hogy a vállunkra csapjanak, és ekkor lehet változtatni a pozíciónkon. Ez a módszer egy iskolában biztos kimerítené a bántalmazás kategóriát, én mégis varázspálcaként tekintek rá: egy csapásra elmulasztja a fájdalmat és megnyugtatja az emét. Valójában megtiszteltetés Keisakut kapni.
7-kor jön egy rövid kinhih (és pisiszünet) majd ismét Sanzen, és alatta 5 zazen. Lezárásként 9:30-kor jól megérdemelt teát és édességet kapunk, majd szutrával zárjuk a napot.
10-kor spuri az ágyba, mert fél 4-kor ismét ébresztő van.
Hát így telnek a sesshin napjai a németországi Hokuozan kolostorban, szigorú napirenddel, szabályokkal és ceremóniákkal melyek sok száz év alatt alakultak ki annak érdekében, hogy a lehető legegyszerűbben tudjunk a gyakorlásunk mélyítésére fókuszálni. És bármennyire is ijesztőnek hangzik ez a napirend, valójában csak nyugalmat, harmóniát és sok sok örömöt hoz az ember életébe – hogy miért az számomra is rejtély még, de az biztos, hogy 10 év megrögzött adrenalin hajhászás és szabad kalandozás se tudta ezt az örömöt és boldogságot megadni nekem, mint ez a „nehéz” sesshin.
