Galéria: Kattints a képre!
Ha felnézek a plafonra, egy hajót látok, egy bárkát. Ez a nagyváradi Posticum egyik csodája. A másik, hogy van. És pont úgy van, mint Noé bárkája: amikor eltűnik a Világ, és már csak egy hely marad, ahová el lehet menekülni. Ide. Ide lehet elmenekülni. A Posticumba. Ide a szellemiség tiszta fényű bárkájába. A Covidos, háborús, választási párbajos világ előli menekülés egyik utolsó helyére. Mi is ezt tettük. Eltűntünk, visszahúzódtunk, erőt gyűjtöttünk itt, ezen a csodás helyen négy napig. Egy csónakban eveztünk a félelem, a nyomás és a manipuláció sodró árjával szemben. Helytálltunk? Remélem. Egy biztos: mindenki, mindent megtett érte! Imre, mint egy modernkori Noé, befogadott minket. Kyo Pisti, mint egy letűnt idő bölcse, terelte az utunkat. Dalma és Viktor mint két hajóskapitány irányított a a dolgok menetét. A tenzók és segédeik, odatették elénk a legkiválóbb ételeket. De mindenki a maga módján – még ha az, „csak” a hajópadló súrolása volt is az – elősegítette az utat, amit a Tiszta Tudat szigete felé vitte csónakot. És hogy elértük-e? Azt mindenki ítélje meg saját maga. Azt bizton állíthatom, hogy így együtt, jóval közelebb kerülhettünk hozzá. mint külön-külön.
0 hozzászólás