Mindenkit – azokat is, akik meditálnak és azokat is, akik nem – különböző tudatállapotok jellemeznek. Hasznos, ha valamit tudunk ezekről az állapotokról, hogy felismerjük őket, hogy tudjuk, mik ezek, és mik nem.
Itt most két állapotnak szentelünk különös figyelmet, a szamádhinak és a dhjánának. Ezek a megfelelő kifejezések (az első a páli és a szanszkrit samadhi, a második a páli jhana és a szanszkrit dhyana), de nem kell, hogy gondot okozzanak: nagyon egyszerűen, a szamádhi azt jelenti, hogy eggyé válás; azt az előkészítő folyamatot jelöli, amikor valójában eggyé válunk a meditáció tárgyával. A dhjána egyszerűen megfogalmazva azt jelenti, hogy én nélkül létezés. A kettő közti kapcsolatot és különbséget akkor fogjuk tisztázni, ha a gyakorlás során ténylegesen áthaladunk rajtuk. Nincs ennél jobb módszer.
A meditáció nem olyan nehéz, habár időt és önfegyelmet igényel. Ha jól megtanulod, és egy ideig ennek szenteled magad, látni fogod, hogy egyáltalán nem nehéz. Valójában a megzavarodott és zavart keltő tudat jelenti a nehézséget. Először is, nagyon sok jó módszer van arra, hogy eggyé váljunk – belépjünk a szamádhi állapotába – azáltal, hogy egy dologra koncentrálunk. Például, hogy teljes figyelmünket a légzésre fókuszáljuk. A tudatosságunk hajlamos rá, hogy elkószáljon és szétszóródjon, ezért azzal kezdjük, hogy összegyűjtjük a tudatosságunkat, összegyűjtjük ennek minden energiáját, és vagy minden egyes kilégzésre vagy az egyes számra összpontosítunk, valóban eggyé válva ebben a folyamatban.